A magyar vitorlázás legendái
Telegdy

Komolyan kizárólag Csillaghajóval versenyzett: az elsô bajnoki érmét 1957-ben szerezte, harmadik lett; az utolsót majd' negyed évszázaddal késôbb, ugyanebben az osztályban, 1980-ban ezüstérmes. Ez idô alatt tizenhét bajnoki érmet gyujtött, ebbôl hat aranyat. 1965-ben második, tíz évvel késôbb elsô a Kékszalagon - természetesen Sztárral.

Mindenki csak Telegdynek hívta, az Istvánt nem tették hozzá, késôbb Pistának, de Pista bácsinak soha. A barátai pedig Ketyinek.
Kérdés nélkül mesél: - Állatorvosi Fôiskolára jelentkeztem, a családban négy állatorvos is volt, felvettek. Két évvel késôbb volt egy afférom: a dékáni hivatalban Telekinek írták a nevem. - Telegdynek hívnak - mondtam. - Nemes? - kérdezték. - Régies családi név - válaszoltam. - Mi az, hogy régi? Tudja bizonyítani? - jött a kérdés. - 1320-ban egyik ôsöm alapította az esztergomi Érsekséget. Ott van Telegdy Csanád szobra, gondolom elég bizonyítéknak - volt erre a válaszom. Ezután kitiltottak az összes magyarországi egyetemrôl. Elmentem autószerelônek. Rendszeresen vitorláztam Alsóörsön, ott élt a nagybátyám Mihalkovich János (a nagyapja alapította a Vitorlás Szövetséget), volt egy 22-es bienen jolléja, egy dingije meg a Vészmadara, így mindig kellett neki mocó. János bácsi nagyon jól vitorlázott, 1949-ben nyert Kékszalagot, amúgy diplomata volt. Ez az ember a vitorlás pályafutásom egyik meghatározója. 1942-ben már dingiztünk, de ez nem volt komoly, csak vitorlázgattunk az alsóörsi vizeken. A háború után János bácsival rendszeresen hajóztam.
- Háború?
- Végig Pesten voltam. Édesapám az elsô világháborúban vett részt, a másodikban is behívták, de kapott egy szívinfarktust, így leszerelték. Két testvéremmel és szüleimmel a pincében éltük túl. 1944 májusában kaptam jogosítványt, jogtalanul. Bátyámnak egy fôhadnagy autóját kellett javítania és kérte, hogy vigyem le a muhelybe, amikor gurultam be észrevette a tulaj és oltári balhét csapott, hogy egy taknyos vezeti a kocsiját, üvöltött: - Van jogosítványod? Mondtam neki: - Honnan lenne, csak tizenöt éves vagyok. Bátyám megjavította az autót, nagyon jó lett, a fôhadnagy meg rendelkezett, hogy vigyek be egy fényképet a kapitányságra. Meghamisította az életkorom és lett jogosítványom.
Késôbb behívtak katonának, hathetes kiképzést kaptam. Egyszercsak jött a századírnok, hogy lehet jelentkezni a Honvéd Vitorlás Klubba. Molnár Miklóssal mentünk. Szeptember negyedikén levittek bennünket a Balatonhoz. Amikor kérdezték kivel, mivel vitorláztam mondtam, hogy Mihalkovich Jánossal 30-ason, 22-es bienen jollén, meg 15-össel. Fel tud szerelni egy 30-ast? - kérdezte a tiszt. Persze - válaszoltam. - Ott a Béke, a vendégeim még nem hajóztak, vidd ki ôket. Felszereltük a hajót, és nagyon jót vitorláztunk. Amikor bejöttünk megkérdezte a tiszt - Haán István -, hogy lenne-e kedvem versenyezni vele? Mondtam, hogy hogy a francba ne! Na jó - válaszolta, akkor te leszel a mancsaftom. Én a Híradós Tiszti Fôiskolán voltam sofôr. Azt mondta, hogy majd megoldja, kikér novemberig. Ez 1949-ben volt. Ezek az emberek mind a mai napig barátaim.
1951-ben, leszerelés után a Pestvidéki Gépgyárban dolgoztam. Nagyon megszerettem, mert csupa Weisz Manfrédos repülôgép-szerelô volt ott, jó csapat. Muszaki fôiskolára jártam, de a Muegyetemen sajnos megszuntették a szakot, és Kijevbe kellett volna mennem, de azt nem vállaltam.
1956. október 23-án értesítettek, hogy nem kell bemenni a gyárba. Reggel a Bem rakpartra mentünk, onnan a Bem szoborhoz. Óriási tömeg volt, fejetlenség, kihirdették a tizenkét pontot, a rádió elôtt megválasztották a küldöttséget. Megmondom ôszintén, nem éreztem magam biztonságban, tömeg volt, taposták egymást, feszült volt a hangulat, a Margit hídtól nem mentem tovább. Apám azt mondta kerüljem a fegyveres helyeket. Nem kellett kétszer mondani, utáltam a fegyvereket. A cserkészcsapatból az egyiküknek péksége volt, vittünk százötven kiló kenyeret a Tuzoltó utcai gyerekklinikára, mert nem volt ennivaló. Mikor hazaértem apám várt, össze volt csomagolva a cuccunk, hogy lemegyünk a pincébe, mert bizonytalan volt a helyzet. Egyszer csak egy nagy durranást hallottunk, lôtték a lakást, apámat is, engem is eltaláltak. Bevittek a Daróci úti klinikára, apám másnap, október 28-án meghalt. Ô mentett meg, testével takart el a lövedék elôl. Hat hónapig voltam kórházban. Sokan meglátogattak vitorlázók. Iván (Dolesch, 1951-tôl volt fônök a telepen) kérdezte, hogy akarok-e tovább versenyezni? Mondtam, hogy hát persze, csak még kezelésekre járok. Iván nagyon értékes ember, sokat köszönhetünk neki, ô kezdte komolyan a fizikai felkészítést, csak olyan embereket engedett versenyezni, akik fizikailag kifogástalan állapotban voltak.
- '56 után a klub elôször Építôk lett. Meg akarták szuntetni a tagságot, hogy csak a nagyhajósok lehessenek itt, tulajdonképpen egy szocialista Királyi Yacht Clubbot akartak csinálni. De nekünk nagyon jó volt a kapcsolatunk a Sporthivatallal, mert a politikai csoport fônökének a fia a mi versenyzônk volt, ô szólt a papának, hogy meg akarják szuntetni a szakosztályt, a papa meg intézkedett. Errôl senki nem tudott, nem értették miért változtatták meg a rendeletet. Úgy kaptuk meg a telepet - a mai napig megvan az okmány -, hogy csak sportcélra használható. Mikor a papa akkor már kisebb káder lett, akkor találtunk rá a Spartacusra. Regôczy Kálmán volt az elnöke, egy abszolút fair, régi sportember, ô segített. A fô célunk az volt, hogy megmaradjon a telep a sportnak és ne legyen belôle kupleráj - ez nem vicc, volt rá esély. Nagyon szeretem, a mai napig kötôdöm ehhez a telephez. Nem tudom elmondani milyen volt az, amikor volt egy helyünk, ahova szinte menekültünk a munka után, ott senkit nem érdekelt, hogy hétköznap mivel foglalkozik valaki, csak az, hogy hogy vitorlázik. Jól ment a versenyzés, kiküldtek Sopotba. Mi lettünk az elsôk, a Németh Pistáék a másodikak. Következô évben, 1958-ban, már Iván volt a szövetségi kapitány, kijelölték az olimpiai csapatot, hogy az 1960-as olimpián részt vehessünk, legyen idô a felkészülésre. 1959 márciusában a Sporthivataltól kapott egy levelet a szakosztály, hogy Telegdy István és Jutassy István olimpiai kerettagságát megszuntetjük. Ennyi. Lementünk az irodára, ott mondták, hogy két hét múlva fogad kihallgatásra Hegyi Gyula. El tudod képzelni milyen érzés volt? Tomboltam, hülyeséget, hülyeségre halmoztam. Bementem az adott idôben az irodába, Hegyi ott állt az ablaknál háttal. Köszöntem, meg sem fordult, mondtam, hogy többször találkoztunk Tatán. Azt kérdezte (még mindig háttal): - Mit akar? Mondom, hogy ezt és ezt a levelet kaptam, és mit akarok. Azt mondja: - Maga nem érdemli meg, hogy az olimpiai csapat tagja legyen. Nem értettem. Kiderült, hogy az unokabátyámmal volt konfliktusa, aki szerinte rengeteg kárt okozott, ezért a mi családunk nem érdemli meg, hogy kimehessen az olimpiára. Elôször is én itt élek - válaszoltam -, gyerekem és családom van, itt versenyzek. Az unokabátyám meg Amerikában, és ahhoz semmi közöm, hogy ô mit csinál, nincs kapcsolatom vele. Erre: - Végeztünk fiatalember! Mondtam neki: - Gyula bácsi mi különbség van a nácizmus meg a kommunizmus között? Mint a ringlispíl megfordult: - Hogy merészel maga ilyet mondani? Mondom: - Gyula bácsi! Ha én ezt elmondanám apámnak, akivel együtt dolgozott az Elektromos Muveknél nem tudom mit szólna, mert szerinte maga egy nagyon rendes ember. - Ki a maga édesapja? - kérdezte. - Telegdy László - válaszoltam. - Mi van a Lacival? - kérdezte. - Meghalt - mondtam. Azonnal kiszólt, hogy senki ne zavarja, háromig beszélgettünk apámról. Az lett a vége, hogy ha megnyerjük a bajnokságot, mehetünk az olimpiára. Mindenki azt kérdezte, hogy mi történt. Csak annyit mondtam: újra olimpiai kerettagok vagyunk. Két hét múlva volt a bajnokság, megnyertük, a klubban egy távirat fogadott bennünket, ez állt benne: "Gratulálok! Hegyi". Utazunk az olimpiára! Ezt még senkinek sem meséltem el soha. Akkor ilyen világ volt.
- Felkészülés, utazás, versenyek: Franciaország, Európa-bajnokság, Kiel Jutassy Pistával. Majd következett Nápoly!
- Igen, az elôolimpián - ha jól emlékszem - tizennegyedikek lettünk. Az olimpián tizenkettedikek harmincnyolcból. Jobbnak kellett volna lenni. Akkor már megromlott a házasságom az elsô feleségemmel, és beleszerettem a mostaniba. Meglátogatott bennünket a bátyám is, aki Amerikában élt. Ez mind elvonta a figyelmem a versenyrôl. Az olimpia az egy speciális verseny, semmi mással nem lehet összehasonlítani. Szerintem a második olimpián tud az ember igazán jól szerepelni.
Elsô futamon hatodikak lettünk, mindenki elment az olasz Stralinoval az egyik irányba, de lehetett látni, hogy forgolódik a szél, és a Pinyeginék rögtön átvágtak az ellenkezô oldalra, bejött nekik. Ôk technikailag és fizikailag felkészült, kitunô vitorlázók, nagyon jó hajójuk volt.
Második futamban nyolcadikak voltunk. Ismét ugyanaz történt: a mezôny ment Stralino után, de most sem jött be neki, pedig otthon nagyon nyerni akart.
Harmadik futamban pocsékul rajtoltunk, bent a tömegben. Kifújt szél volt, jól ment a hajó is, én nem hagytam, állandóan kavargott a fejemben, hogy mi van otthon, mi lesz, ha nem jól szerepelünk? A középmezônyben végeztünk.
Volt még hátra három futam, szünetet tartottak. Nápolyba utazott az öttusa csapat, miután megnyerték a versenyt. Korábban nem ismertem Kutassy Istvánt, de tudtam, hogy sporthatalmasság, hogy atléta volt. Az öttusázókkal érkezett: - Unokabátyáddal találkoztál? - kérdi tôlem. - Ne haragudj nem tudom ki vagy - válaszoltam. Bemutatkozott. Nyeltem egyet, mondom neki: - Igen találkoztunk. Mentem egy kört vele lovas kocsin Nápolyban, hogy mindenki lássa, hogy együtt vagyunk, de én nem akartam, mert megígértem Hegyi Gyulának, hogy nem fogok vele kapcsolatot tartani, de nem tudtam kikerülni. Ennyi volt a találkozás - mondom. - Kinek drukkolsz? - kérdezte. - A Fradinak - válaszoltam. Kihajtotta a kabátját, ott volt egy Ferencváros jelvény. Ennyi volt, de valahogy egész nap ott volt közelemben. Mielôtt elutaztak odajött a hajóhoz és azt mondta: - Ha bármi gondod van keress meg. Ô volt a tanúm az esküvôn. Kiváló sportember volt, egy fantasztikus szervezô.
Nem vagyok elégedett ezzel a tizenkettedik hellyel, sokkal jobbak voltunk, de nagyon széttépett állapotban voltam idegileg, pszichikailag, nem tudtam koncentrálni. Néha Pisti rám szólt: - Úgy vezeted a hajót, mint egy kocsis, nem ismerek rád! De nem tudtam mit csinálni, nem tudtam kikapcsolni a magánéleti problémákat. Itthon azt mondták, hogy nem volt rossz eredmény, de én tudom, hogy tízben lehettünk volna, ha jobban tudok figyelni.
- 1962-ben, úgy döntött a Szövetség (Ivánnak volt az ötlete), hogy a Tolnay Lacival fussunk versenyt egy új hajóért. Ebbôl azután jó kis háború lett. Én ugyan mondtam, hogy soha nem fogunk ketten indulni versenyen, mindig többen leszünk. Nem volt mese, egymás ellen versenyeztünk, felváltva nyertünk. Talán Laci egy hajszálnyit jobb volt. A döntô futam Siófokon volt: Laci végzett jobban. Végül ô sem utazott Tokióba. Nem volt anyagi háttér, vagy más ok lehetett, nem tudom, de csak egy finnes, Fináczy Gyuri mehetett az olimpiára.
- A '68-as felkészülésben még segítettük a Sztárosokat. Magunk között sokkal jobbnak tartottuk a Gosztonyi-Holovits párost, fôleg szélben. Sajnos nem ôket vitték Mexikóba, pedig kitunô formában voltak mindketten. Utolsó pillanatban a Tolnay-Farkas párost nevezték. Szerintem politikai döntés volt. Nagyon rosszul végeztek. Az olimpiát követôen Laci abbahagyta a versenyzést. 1972-ben a kieli olimpián már Gosztonyi Andrisék mentek.
- 1975-ben összeültünk Holovits Gyurival. Egy remek hajóban, egy remek év volt. Mindent megnyertünk: Bajnokságot, Kékszalagot, District-et, sôt '76-ban is folytattuk a sorozatot.
- Ez a hajó volt a Blott X.
- Igen, életem legjobb hajója.
- Mesélj a Kékszalagokról!
- 1965-ben kezdôdött. Binóval mentem, egy frissülô északi szélben indultunk, de úgy nézett ki, hogy keletre fordul. Azt választottuk, hogy a nád alatt megyünk, ami bevált, elsônek vettük a bóját, de Kenese után leállt a szél, elment mellettünk a Trami, de a farvizén felhúzattuk magunkat Siófokig, másodiknak fordultunk. Jól ment a hajó, élvezetük a versenyt. Tihanynál szokás szerint mindenki megállt. Béla bácsitól (Kovács) tanultam, hogy mindig legalul kell lenni a déli bójasornál, mert a szél mindig a púpon áttörve, messzebb a révtôl esik le. Úgy is lett, megkaptuk a szelet, kilôttünk a mezôny elé, végig a déli parton vitorláztunk, egy óra tíz perc elônyünk volt Keszthelyen. Visszafelé is a déli parton maradtunk. Hajnalban Révfülöpnél láttuk, hogy jön egy hajó, Tolnay Laci elénk került, mi másodikok lettünk.
- Indultunk 1967-ben is, magunkkal vittük Peterdi Palit, hogy érezze milyen is a vitorlázás. Ez hiba volt. Ezután is mindig indultam a Kékszalagon, összesen talán tizennyolcszor. Mihalkovich szerint akkor leszel jó versenyzô, ha a Kékszalagon jól szerepelsz. 1975-ben abszolútban nyertünk.
- Ezt elmeséled részletesen?
- Hogyne! Sztár, kisszél, Füred, bejött egy nagyon klassz friss északi, nagyhajók elmentek, de túl sok lett a szél. Ismét Béla bácsi jutott az eszembe: rajt után, ha fent vagyunk északon, akkor minden frissülést elôbb kapunk, látjuk a pöfföket is. Kenese után pedig nem is tanakodtunk, a déli parton mentünk. Akkora szél lett, hogy a keszthelyi vadgesztenyesor tele lett iszappal, azt a nyomást mi a szélén kaptuk, majdnem végig raumban. Keszthelyen kérdeztük: - Hányadikak vagyunk? - Elsôk - volt a válasz. Nagyon meglepôdtünk. Indultunk vissza, megint a déli part felé. Gyuri igazi partner volt, három óránként váltottuk egymást. Révfülöpnél járhattunk, amikor megláttunk egy fekete csíkot mögöttünk, Farkas Laci volt a Kékmadárral. Hajnalban, négy óra körül értünk a rév közelébe, látjuk, hogy van egy Sztár elôttünk ötszáz méterre kínlódik, fock nélkül csak nagyvitorlával, gondoltam biztos kiállt, de átfutott a célon, lôttek, mi is átfutottunk, nem lôttek. Kérdezzük: - Miért nem lôttetek? - Már volt egy Sztár, ami befutott - jött a válasz. Az Elôrében kötöttünk ki, ott állt a másik hajó is, ami bejött elôttünk. Kiderült, hogy átvitorlázott a célvonalon, de nem volt versenyben, neki akartam rontani, Gyuri fogott le, remegtem a dühtôl. Kiderült, hogy amikor jött a vihar beállt a nádba, és amikor elmúlt onnan indult befutni. Most, jó harminc évvel késôbb találkoztunk, már nem haragszom rá.
- 1977-ben is indultunk a Gyurival. Ôt neveztük kormányosnak, mert akkoriban még úgy volt - hiába küzdöttem ellene -, hogy csak a kormányos kapott díjat. (Két éve is kértem az Ivánt, hogy csináltasson a Gyurinak is egy Kékszalagot, mert tényleg együtt ugyanúgy csináltuk végig.) Flaute verseny volt, a Trami lett az elsô, Gyuri és én a másodikok a Blott-tal.
- Meddig Sztároztál?
- 1986-ig. Zsolttal a fiunkkal '77-ben másodikok lettünk a bajnokságon, majd két évig a Kurimay Tamással, aki most jó nevu pszichiáter, '80-ban bajnoki ezüstérmet szereztünk.
- Hogy "sikerült" abbahagyni a vitorlázást?
- Ebben az idôben már kevesebbet vitorláztam, nem volt idôm, a klubban technikai megbízatást kaptam, szívesen csináltam. Sokszor voltam Kaliforniában a feleségeméknél, és elbuvölt az a légkör, hogy mindenkinek ugyanaz az elbírálás jut, nincs fajgyulölet, stressz, hajtás. A döntô ok Csernobil volt. 1986 májusban összecsomagoltunk és kimentünk. Egy ideig a bátyámnál laktunk, de elsô pillanattól kezdve nagyon hiányzott a Balaton.
- Megérkeztél Amerikába, mit csináltál?
- Újságot hordtam, kertészkedtem, alkalmi munkát vállaltam, a feleségemnek volt fôállása egy könyvtárban.
- 1986 óta nem ültél hajóban?
- De igen, nagyhajóban, versenyhajóban nem. Illetve ez nem igaz, épp a napokban Holovits Hubával Sztároztam egy keveset. Én mindent a Balatonnak köszönhetek, a szüleim itt ismerkedtek meg, itt ismertem meg a feleségem, itt kezdtem vitorlázni, versenyezni.
- Nem bántad meg, hogy kiköltöztél?
- Nem, nagyon boldog vagyok, sokkal nagyobb nyugalomban élek, mintha itt lennék.
- A Balatonon kívül mi hiányzik?
- A barátok, az Opera, a zene, fiatal koromban kórusban énekeltem.

Szekeres László