Dulácska György
A Duló
70. Hajó Magazin, 2001. május

Mindenki így ismerte, így szólította, én is, már a harmincas évek végétől. Magyar Bajnokságot nyert dingiben - kétszer -, O jolléban, Starban, 30-as, 50-es cirkálóban, ezen kívül 1944 végéig legalább ötven alkalommal végzett az első három helyen a legkülönbözőbb hajóosztályokban versenyezve. Kétszer nyerte el a Kolossváry ifjúsági örökös vándordíjat. Élete egybeforrt a vitorlázással, szeretett klubjával a BSE-vel, illetve ennek későbbi folytatásával, a Petőfivel, Meteorral, de a folyamat megszakadt, ahogy a vitorlázás is.

Öt-hat éve történt, hogy a metróból kiszállva kifelé indultam, amikor egyszer csak valaki a hátam mögül a nevemen szólított. Hátranéztem, de nem tudtam megállapítani, hogy ki lehet az. Először azt gondoltam, hogy talán nem is nekem szólt, s már indultam volna tovább, amikor újból hallottam a most már erélyesebb hangot: "Hová sietsz, Jóska, állj már meg!" Megálltam, hátrafordultam, és egy szakállas férfit láttam, amint integet és felém siet, majd így szól: "Szervusz. Nagyon régen találkoztunk, megismersz?" "Igen - válaszoltam meggyőződés nélkül -, persze." A hangja után ítélve tudtam, hogy nagyon közeli barát lehet. Azt rögtön sejtettem, hogy balatoni ember, így a szokásos kérdéssel indítottam: "Hogy vagy, mikor voltál a Balatonon?" "Tudod, hogy én nem járok le" - jött a válasz, s ekkor valami tudat alatti hatásra váratlanul azt kérdeztem: "Te, mondd, mi van a Dulóval?" A férfi megállt, megragadta a karom, rám nézett, és így szólt: "Te bolond, hát én vagyok a Duló!" Összeölelkeztünk, mindketten nevetésben törünk ki, és minden ott folytatódott, ahol harmincöt évvel ezelőtt abbahagytuk. A napokban leültünk beszélgetni, meleg tea mellé, mint valamikor a Kenese kajütjében. És Duló mesélt, mesélt...
"1922-ben születtem. Kőbányán laktunk, a szüleim a Rottenbiller-kertben béreltek egy kertes házat, ahol nagy szabadságban töltöttem a gyerekkoromat. A kertben valami oknál fogva építettek egy kis vizes medencét is, s egész nyáron a többi gyerekkel együtt egy teknőben, fakanállal evezve ismerkedtünk a vízi élettel. Apám vezető beosztású tisztviselőként dolgozott a székesfővárosnál, az ő javaslatára vette meg a főváros a húszas évek elején az Akarattya és Kenese között húzódó parti területet, amelynek nagy része akkor mély, ingoványos, vizes nádas volt. A terület a Fővárosi Segítő Alap tulajdonába került. Feltöltése nagyon hamar elkezdődött, s itt létesült később a Balaton legszebb üdülőegysége gyönyörű szállodákkal, parkkal, vitorláskikötővel, stranddal. Még áramfejlesztő telep is működött, mert a hálózat még nem ért el odáig. Az akkori léptékek szerint az építkezés gyorsan haladt, és 1926-ban az első szálloda már vendégeket fogadott.
Az egész beruházást az alap igazgatójaként apám irányította, aki mindig vitt magával, így hamar megismerkedtem a Balatonnal. Amikor délutánonként befejezték a munkát, a cölöpverésnél használt nagy tutajon barátaimmal vízre szálltunk, és nem kevés veszély közepette ismerkedtünk a hajózással. Később, már 1927-28-ban az üdülő vett három gaffos, osztályon kívüli jollét. Az épületek már nagyobb részt működtek, s két kenesei barátommal az üdülő rémei lettünk. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy a hajókra kerülhessünk. Titokban, hogy kipróbálhassuk, még el is loptuk őket. Almádiban élő unokatestvéreimet, Uhl Gyulát (Gyufa) és Irént a vitorlázásnak ebben a hőskorában már mint ismert vitorlázókat tartották számon, s én hatéves voltam, amikor Raoul indult az 1928-as olimpián, s én roppantul felnéztem olimpikon unokabátyámra. ők még az almádi BYC tagjai voltak, a BSE még nem létezett. Gyakran átjöttek hozzánk Kenesére látogatóba, persze vitorlással, a 22-es Zsivánnyal. Emlékszem, hogy tízéves lehettem - akkor az üdülőnek már két dingije volt -, amikor elindultam engedély nélkül Almádiba, hogy meglátogassam Uhlékat. Útközben találkoztam velük. Képzelheted, hogy mit kaptam. Két hétre eltiltottak minden hajózástól - ez volt a legnagyobb büntetés -, csak a hajókat moshattam.
1928-ban Raoul szeretett volna egy vitorlásklubot összehozni. A szomszéd szobából figyeltem, amint kérték apámat, hogy adjon engedélyt és támogatást. Ott volt Raoul, Gyula, Jordán Richárd, aki teátrálisan még le is térdelt. Az engedélyt megkapták, és a BSE vitorlás szakosztálya 1933-ban elkezdett működni. Az első tagok a fentieken kívül Kovács Andor Aligáról, Klosterhuisék, Göllnerék és a főváros vitorlázó tisztviselői voltak, az első hajók pedig a Polgármester 22-es jolle, két dingi és két 14-es. Hamar születtek eredmények. Jordán Richárd dingiversenyeket nyert. Ekkor már én is hajózhattam. A szakosztály vezetői az alapítókból kerültek ki, Jordán volt a kapitány. Klubházunk is lett, megkaptuk az első gépházat, persze szépen átalakítva. Közben az üdülő is egyre szépült. A biztosítottak pénzét jó helyre fektették be.
Szakosztályunk szépen fejlődött. A hajóállomány emlékeim szerint 1944-re a következőkből állt: kilenc-tíz dingi, öt-hat O jolle, négy kalóz, öt 22-es jolle, három 25-ös túrajolle, két Star, két 30-as cirkáló és egy 50-es. A két 30-asból az egyik Méray Horváth Endyé volt, míg a Rabonbánt Ugron Gábortól vette meg a szakosztály 1944-ben, amikor a németek lefogták, és a családnak pénzre volt szüksége.
Nekünk volt először olyan motorosunk, amelyet versenyrendezésre, mentésre, vontatásra használhattunk, miénk volt a legendás Hableány, amely már 1896-ban a városligeti tavon vitte az ünnepségeken a vendégeket. Úgy került hozzánk, hogy az üdülő gépésze, Spányi Ferenc, aki valamikor a híres Novarra cirkálón szolgált az Adrián, valahol az újpesti kikötőben a parton felfedezte, és lehozták hozzánk. Kenesén azután rendbe tették, nálunk pedig nagyon jól bevált.
Én 1935-ben kezdtem versenyezni, Kóbor Gyurkával el is süllyedtünk mindjárt az első versenyünkön, Kenesén Péter-Pálkor. Ez volt az első borulásom, életemben még három következett. 1938-ban - tizenhat évesen - dingi mellett már O jolléban is versenyeztem. 1938-ban Füreden a dingi bajnokságon - amit Jankovich Pista nyert - második lettem, az 1942-43-ast én nyertem, 1944-ben O jolléban és Starban is győztem. Ezekben az időkben rengeteget vitorláztam szinte mindenfajta hajón, így azután igen nagy vitorlázógyakorlatra tettem szert. Érettségi után jogra iratkoztam be, két és fél évet végeztem, de 1943-ban behívtak katonának a folyamőrséghez. A katonaságnál gyomorvérzést kaptam, és 1944 elején leszereltek, így azután nyáron ismét tudtam versenyezni. 1944 őszén újra behívtak. A folyamőrségnél a hajókat már összepakolták a nyugatra településhez. Én utoljára maradtam, hogy az uszályt elkössem, de "elfelejtettem" a partról a hajóra átugrani. Egy klubtársamnál - Klosterhuis Hansnál - húztam meg magam. Még decemberben visszamentem Budáról Pestre.
1945. január 15-től Márkus Antallal és Telegdy Györggyel elkezdtük feléleszteni a szakosztályt. Felvettük egymással a kapcsolatot, s mintegy 30 tagról szereztünk tudomást. Májusban lementem Kenesére felmérni a helyzetet. Nem mert velem jönni senki, pedig az oroszok nem voltak Kenesén. Egy szobát rendbe tettünk. Ehhez hozzátartozik, hogy 1944. március 19-én, amikor a németek bejöttek, Kenesén rendezték be a dunántúli parancsnokságot. Később viszont nagy gyorsasággal nyugatabbra települtek, de közben azért arról nem felejtkeztek el, hogy a Bergmann-csöveket ne húzgálják ki a falból. Ezzel kezdődött Kenese tragédiája. Megpróbáltuk a hajókat felderíteni, számba venni. Nagy részük a nádasokban, a partra kivetve szanaszéjjel hevert bevert palánkokkal. Amit a németek kezdtek el 1944 végén, azt az oroszok folytatták. Kenesén volt elsüllyesztve a Budapest motoros hajó is, amit a BSE a Vitorlás Szövetségtől vett meg, mert nekik nem felelt meg. Ezzel a hajóval akarták ősszel a németek a hajókat Fűzfőre vontatni, de közben a motoros elsüllyedt, a vontatott hajók meg a nádasba sodródtak. A keneseiek elmondták, hogy több hajót Fűzfőre vontattak át. El is mentünk, ahol 5-6 dingit és O jollékat találtunk. Az ottani ismerősökkel kezdtük összeszedni őket, s közben ráleltünk még két bevert oldalú 22-es jolléra. Keresés közben váratlanul megjelentek az oroszok, hát igyekeztünk viszsza a csónakkal Kenesére. Géppisztollyal még utánunk is lőttek, de csak az evezővillát találták el. Ezután betelepedtek Kenesére, ahol 1946 nyaráig maradtak. A munkát, a hajók összegyűjtését csak ezután tudtuk folytatni. Miután a nádasokból összeszedtük a hajókat, 1946 karácsonyán szekerekkel Fűzfőről Kenesére szállítottuk őket. Rózsás Pista bácsi, a hajóácsunk hozzá is fogott a javításhoz. Közben Kenesének továbbra sem akadt igazi gazdája, mert nyaranta különböző szervezetek kapták meg. Mi azért megmaradtunk a rendbe hozott, kitakarított klubházban, használtuk a kikötőt. Így ismét megindult a vitorlásélet. 1947 tavaszára a hajók nagy részét már kijavítottuk, és versenyt is rendeztünk. 1948-ban nemzetközi versenyre is sor került. Talán 1950-ben a honvédség kapta meg az üdülőt. Az elején erélyes fellépésünknek is köszönhetően megtűrtek bennünket, de 1951 tavaszán a hajómesterünktől kaptunk egy értesítést, hogy azonnal menjünk le, mert a honvédség hajóinkat és minden holminkat kidobta az üdülőből a kerítésen kívülre. A Fővárosi Üdülő ekkor került végleg a honvédség birtokába. Az akkori hajóállományunk 5-6 dingiből, 2-3 O jolléból, kalózokból állt. A nagyhajóink - a Kenese és a Rabonbán - Füreden voltak a hajógyári tárolóban, mert ezeket még 1944 őszén Füredre vittük. Oldaluk ugyan be volt verve, de hála Németh Pistának, Farkas Lacinak, akik az ott tárolt hajókra nagyon ügyeltek, komolyabb baj nélkül vészelték át a nehéz időket. Sürgősen kellett intézkedni. Az alsóörsi tanács kiutalt számunkra egy nagy villában három szobát. A hajókat az alsóörsi kikötőbe vittük. Ekkor a Fővárosi Tanácsnál, 1953-tól pedig a Petőfi sportirodájában dolgoztam. A BSE-ből időközben Petőfi lett. A szakosztályt Dános György vezette, a kapitány Hamvas Imre volt. Semmilyen tisztséget nem viseltem, de gyakorlatilag minden tevőleges munkát én csináltam, és természetesen versenyeztem. Az állandó átalakulások között a legjelentősebb az volt, hogy 1955-ben a Petőfit megszüntették, és a már rendbe tett hajókat az üdülők között akarták szétosztani. Ekkor Gerle Albert közreműködésével sikerült elérni, hogy a szakosztály hajóival együtt a Vörös Meteorba kerüljön át, és itt folytassa vitorlástevékenységét. Én nem töltöttem be semmilyen funkciót, de a szakosztály részéről Gerlével továbbra is mindent együtt csináltunk. Ekkor sikerült a kishajók téli tárolását is megoldani. Kenese után ugyanis Bogláron kiutaltak részünkre - részben béreltük - egy hajótárolót és műhelyt. Ez volt a Bíró-Hilcz-féle műhely. Egyre többen jelentkeztek és jöttek át hozzánk régi vitorlázók, pl. Góth Béla hajójával, a Loreley-jel, valamint Szamódy Olaf Álmom nevű hajójával, így két 30-assal is gyarapodtunk. (A cikk írója is ekkor került a Meteorba Szénásy Józseffel.) A Meteorrá átalakult szakosztály vezetője Gerle Albert lett, én a helyettese. Ez 1955-ben történt. Sikerült Füreden a Meteor területét megvenni 40 000 Ft-ért. Ebben szerepet játszott az én ismeretségem és vitorlásmúltam is. Ebben az évben a Kenese nevű 50-es cirkálóval mentem, bajnokságot is nyertem vele. A Kékszalagon kategóriában ekkor elsők, abszolútban ötödikek lettünk. A Nemerével Németh István rekordidővel győzött.
1945 után a szakosztály létéért szinte állandó küzdelem folyt - amelyekben mindig részt vettem -, s végül eredményre vezetett. Eközben versenyeztem is. Elsősorban O jolléval, és ha úgy adódott nagyhajóban. A londoni olimpiára a válogató versenyeken elért eredményeim alapján egyszemélyes hajóban engem és Klatsmányi Árpádot jelölték ki. Minden előkészület megtörtént, de az utazás reggelén közölték, hogy nem megyünk. Úgy tudom, hogy ezután Klatsmányi abba is hagyta a vitorlázást. Én 1956-ig elsősorban O jolléval versenyeztem, jóllehet a mi hajóinkat a háború alaposan megviselte, nehéz volt velük eredményeket elérni. 1950-ben a Rabonbánnal második, 51-ben elsők lettünk. Ebben az időben Rajakival felváltva vittük a hajót. 1955-ben O jolléban a bajnokságon második lettem. 1955-ben Kovács Bélával bennünket küldtek ki nemzetközi versenyre Lengyelországba. Sopotban ültem először Finnbe, de nekem sem akkor, sem később sem tetszett. A Petőfi sportiroda megszűntével nem volt állásom, állandóan azzal biztattak, hogy ne menjek el sehová, mert a szakosztály edzői vezetői állást biztosítanak. Ebből persze nem lett semmi. 1958-ban vettünk a hajógyártól három Start. Ezen kezdtem el ismét versenyezni. A hajók minősége és felszereltsége a többihez képest bizony gyenge volt, de azért születtek eredmények. A Star ekkor kezdett nálunk erőteljesen fejlődni. Közben sikerült ismeretségem segítségével a Tervhivataltól, az OTSH-tól pénzt szerezni, és elkezdődött a klubház építése a Meteor területén. Az állásígéretek persze továbbra is csak ígéretek maradtak. 1960 tavaszán ismét változás következett be, mert az eddigi Meteor beolvadt a Vörös Meteor SE-be, és annak egyik szakosztálya lett. A szakszervezet pedig rátette a kezét az immár elkészült klubházra, és üdülőt, nyaralót csinált belőle részben magának. A régi vitorlázó tagokat - engem is - kidobták. Ettől kezdve én már többet mint vitorlázó nem mentem le. Ez 1960 tavaszán történt. Ezután hívtak többen is a siófoki Vasasba, Dolesch Iván Földvárra, de én azt mondtam, hogy nem megyek sehová, csak a régi szakosztályomba, a barátaim és a régi hajók közé. Sokan visszakérték magukat az új Meteorba, én nem. Hazamentem, elővettem a vitorlásiratokat, újságokat, külföldi levelezést - mind egy ládában tartottam -, és fogtam, elégettem az egészet. Ezzel lezártam magamban az egész vitorlásmúltamat. Nem volt könnyű! Tulajdonképpen mint vitorlázó nem is voltam lent többet. Azóta nem ültem hajón, de álmomban még most is gyakran vitorlázok. Ha régi vitorlázóval összejövök - egyre kevesebben vannak -, eszembe jutnak a vitorlásélmények. Emlékszel, amikor - te is ott voltál - az 1955-ös bajnokság előtt át akartuk vontatni Alsóörsről Füredre a szakosztály hajóit a Kenesével, de bejött egy nagyon kemény viharos szél? Kiszedettem az árbocokat, és összeállt a vonta, a CSMSK vitorlázói nem mertek elindulni. Mondtam nekik, hogy kössenek ránk. Összesen lettünk vagy 12-14-en, még a Bolygó is köztük volt. Fölhúztunk egy lapos jégszán vásznat, és az egészet rákötöttük a Kenese árboctövére. Fantasztikus menet volt, raumban mentünk. Amikor baj nélkül elértük a füredi mólót a vége még a Brázaynál volt! Vagy amikor a Kenesével Ábrahámhegyről Boglárra akartunk menni, hogy a kikötőben horgonyzó petőfis kishajókat kivegyük télre, de bejött egy nagyon csúnya őszi vihar. Muszáj volt átmenni a gazdátlan hajókhoz, elindultunk vászon nélkül, árboccal. Hát bizony ez a szél még a Kenesének is sok volt. Csak kis szögön lehetett manőverezni, de azért Boglárt tudtuk tartani. Kritikusnak látszott a kikötő bejárata, ahol az őszi alacsony vízállás miatt a nagy hullámzásban a víz kifutott alólunk, és a kiel elérhette a feneket. Ilyen helyzetben viszont a hajó rossz irányba is fordulhatott volna a móló közelében. De túljutottunk baj nélkül. Egy másik alkalommal egy viharban a Kenese éjjel leszakadt a horgonyáról Tihanyban, és kisodródott. Egyedül voltam a hajón. A Csobánc észre vett, és utánam jött, hogy vontára vegyen, de több sikertelen kísérlet után a drótkötél is többször elszakadt, a Csobánc dudált egyet, és otthagyott. Én meg olyan fáradt voltam már, hogy arra sem volt erőm, hogy egy fockot húzzak. Kisodródtam a marásra, ott a Kenese elfeküdt, én meg bementem a kajütbe, lefeküdtem a száraz fekvőhelyre, és elaludtam. Sok minden megtörtént velem negyvenéves koromig. Most 79 éves vagyok, néha írok, rajzolok, festek, végzem a napi teendőket - a Balaton nélkül, de még ma is tudnám ott folytatni, ahol negyven éve abbahagytam" - mondja elmerengve, és tekintete messzire réved.

dr. Szabó József
(a szerző felvételeivel)