Túracélpontok a Balatonon
Balatonakali
72. Hajó Magazin, 2001. július

Balatonakali, az országúttal párhuzamosan épült, hajdani egyutcás település mára rendezett, de érintetlenségét megőrző szép üdülőfaluvá fejlődött. A XIII-XV. században hat Dörgicse nevű település létezett ezen a tájon: Boldogasszony- vagy Alsódörgicse, Szentpéterdörgicse vagy Felsődörgicse, Szarkadörgicse, Kisfaluddörgicse, Akalidörgicse és Ságdörgicse. I. Endre király 1055. évi Tihanyi alapítólevele Dergucéket említ. 1211-ben Akali még a Dörgicsék Balatonig lenyúló sorába tartozott. 1333-ban a pápai tizedszedők a falut már önálló településként említik.

A falut egészen a XVII. század végéig Akalidörgicsének hívták, csak ezután tűnt el a név Dörgicse része, és kezdték az Akalit általánosan használni. A falu eredeti nevének első tagja a magyar akol - karám, ól jelentésű - főnév i képzős származéka, a dörgicse pedig egy halnak, az Acerina cernuának a neve, amely a Balatonban élt. Ezért kétségtelen, hogy a többi Dörgicse a ma is a parton fekvő kezdetben Hokuli, majd később Akali Dörgicsének hívott helységtől kölcsönözte a nevet, amely később éppen a névadó település nevéből maradt el. Mindenesetre a szó arra utal, hogy a halászat az itt lakók ősi foglalkozása volt. Ezt támasztja alá Oláh Miklós érsek írása is, aki az 1581-ben kiadott művében a Balatonról írva kiemeli, hogy az dúskál halban. Ugyanitt megemlíti, hogy a Balaton választja el egymástól Veszprém és Somogy megyét: "A Balaton taván innen, az erdő lábánál van Váson - Nagyvázsony - vára, ezzel szomszédos az én Dörgicse váram öt falujával." Vikáriusai jelentése szerint a dörgicsei halászok gyakran húsz szekér halat fogtak egy húzásra. Az érsek említést tesz a Balaton vidékének híres borairól is, amelyekről csaknem minden XV. századi krónikás is ír. Mint feljegyezte, Dörgicsén "jeles és zamatos" borok teremnek.
Egy 1220-as években született tihanyi összeírásban Dergeczheként említik a települést. A terület ekkor egyházi birtok, egyes források szerint a tihanyi apátsághoz tartozik, más adatok szerint már a XI. századtól a fehérvári kanonok birtoka. A XV. században ismét tihanyi birtokként szerepelt. A törökellenes háborúk során a falu lakói a tihanyi végvárat szolgálják. 1548-ban a török felégette a falut, de a pusztítások ellenére a lakosság újra és újra visszatért.
1796-ban Vályi András ezt írja: "Akaly Magyar falu Szala Vármegyében, birtokosa a Fejérvári káptalanbeli könyv örzö Ur, lakósai katolikusok, fekszik nem meszsze Balaton tavához, Tapolczától más fél mérföldnyire, határbéli fölgyének kiváltképen való termékenységéért, az első osztályba tétetett."
Az 1804-es kamarai összeírásban már Akali néven találkozhatunk a faluval, amelyet a birtokos halála után I. Ferenc a Kegyes Tanítórend magyarországi tartományának adományozott 1807-ben, s az 1945-ös földosztásig Akali a piarista rend birtoka volt.
Az ősi Akali arra a kis dombra épült, ahol ma a két templom áll. Még a XIX. században is apró nádtetős házak álltak itt. "Akali határában van talán az egész hazában legelébb aratás, mellyet köves természetének és a Balaton tökréről viszszavert napsogaroknak lehet és kell tulajdonítani" - jegyezték fel Akaliról 1834-ben. Akali ma is magán viseli az egykori cselédfalu jegyeit. Ezt szeretjük benne, ezért vonzódunk hozzá. Ma már a szépen karbantartott parasztházakat kiadják, vagy nyaralókká építették át őket. S honnan erednek ezek a házak, és hogyan éltek lakóik?
A falu lakosságának nagy része cselédként dolgozott, a ház, amelyben éltek a birtokos tulajdonát képezte. A náddal fedett házakban döngölt padlójú szobát, füstös konyhát alakítottak ki. Mécsessel, gyertyával világítottak, de nagyon takarékosan. Vacsora után eloltották, és a kályhából kiszűrődő fény mellett beszélgettek. Egyszerű volt a konyha felszereltsége: cserép, majd később zománcozott edényeket használtak. Még a huszadik század elején is egy tálból evett a család. A fekhelyeket szalmával bélelték. Ágy helyet sok házban dikó (priccs) állt. Sarokpadon ültek, szék és sámli is tartozott a ház berendezéséhez.
Mosni - időtől függően - a Balatonhoz jártak az asszonyok. Otthon szapultak, azaz hamuval készített lúgos oldatban áztatták a ruhát, majd térdig beálltak a vízbe, és házi szappannal mostak. A cselédek szegényesen táplálkoztak, főképpen kenyér, burgonya, szalonna, bab és a kukorica került az asztalra, málét prószát, stercet, tócsit és dödöllét ettek. Szüret idején elmaradhatatlan étek volt a birkagulyás, amelyet a birtokos piaristák fizettek a napszámosoknak. A mezítlábas cseléd télen vagy a lakásban maradt, vagy felváltva használtak egy lábbelit.
A község hűtőszekrényeként a jégverem szolgált. Ez egy földbe vájt 3-4 méter mély, 3 méter átmérőjű, kővel kirakott építmény volt, tetejét kúp alakban náddal fedték. Dupla ajtaja olyan kicsi volt, hogy le kellett hajolni, amikor kihozták a jeget. Télen, amikor a Balaton jege elég vastagra hízott, 100-120 kocsinyi jeget hordtak a verembe, amely, ha jól építették meg, ősz végéig kitartott.
A vasárnap szigorúan pihenőnapnak számított. Szombaton minden ház udvarát felsöpörték, rendet tettek. Csak a vízre nem jártak pihenni. Úszni kevesen tudtak, mégis erősen kötődtek a tájhoz. "A Balaton szépségével nagy hatással van a part szülötteire. Innen nehéz elmenni. Inkább lemondanak a távoli biztos boldogulásról, mintsem elhagyják a Balatont, mely minden évszakban gyönyörűséget ad" - írták az itteniekről.

Hagyományok
Valamikor Akaliban rengeteg libát tartottak, a jó legelő, a Balaton közelsége kedvező adottságokat teremtett tenyésztésükhöz. Főképp a lányos házaknál lehetett sok libát találni, mert a jó libatoll kellett a stafírunghoz. A libákat év közben kétszer megkopasztották. A tollat zsákba gyűjtötték, és télen, amikor lesett a hó, megkezdődött a tollfosztás. Ezen csak nők vehettek részt. 10-15-en, asszonyok, lányok vegyesen, körbeülték az asztalt, és a kirakott tollakat egyenként megfogva a toll száráról letépték a finom pelyheket, amelyet azután a vánkos- vagy dunnaanginba tettek. Amikor Akalit üdülőhellyé nyilvánították, a libák, kacsák nem járhattak többé a Balatonra, s ezzel megszűnt a libatartás is.

Templomok
Akali az Árpád-házi királyok idején templomos helyként működött. A templom a török időkben elpusztult, s egészen 1827-ig Alakinak nem volt temploma. Az iskolamester lakásához tartozó helyiség szolgált oratórium gyanánt. Az épület kőből készült, náddal fedve. A haranglábon egy mázsás harang függött. 1927-ben elkészül a régi templom alapjaira épült új templom, amelyet a kegyesrendiek építettek. A templomban található a Szent György- és Loyolai Szent Ignác-képeket Pesky János festette 1838-ban.
Az evangélikus templomot 1890-ben építette Reizler Antal nagyvázsonyi kőműves. Felszerelési tárgyait az akkor alakult nőegylet tagdíjaiból fizették. Harangját az első világháborúban elvitték, az új harang vasúton érkezett. Nyolc legény vállon vitte a templomig, ott azonnal felhúzták a toronyba, és azóta is ott függ.

Balatonakali Nyári Fesztivál
A két templom közötti téren rendezik minden évben a Balatonakali Nyári Fesztivált, amelyre idén augusztus 4-20. között kerül sor. Olyan együttesek kaptak meghívást, mint a Benkó Dixieland Band vagy a komoly zenei életből ismert Mendelssohn kamaraegyüttes. Szerveznek néptánc- és operett-, valamint magyarnóta-estet és diszkót, így mindenki megtalálhatja az ízlésének legmegfelelőbb szórakozást.
Forrás: Hudák Józsefné Balatonakali című munkája

Fotó: Szamódy Zsolt