Következő számunk 2011. szeptember 6-án jelenik meg!
 
   
 

Kezdőlap

 

Hírek

  Hajóbemutatók
 
 
  Adok-veszek
  Impresszum
  Előfizetés
  Médiaajánlat
  Elérhetőségünk

Túracélpontok a Balatonon
Aliga-Világos
74. Hajó Magazin, 2001. szeptember

Aliga-Világost és környékét is ősidők óta lakja ember. A táj adottságainak köszönhetően barlangokat vájt magának, ahol biztonságosabb körülmények között élhetett, mint a Mezőségen megtelepült társai. E Balaton-parti sávot mindazonáltal későn vehette igazán birtokba: csak akkor, amikor a tó vízállását már állandó szinten tudták tartani.

Érdekes ugyanakkor, hogy míg a Balaton környéki "vert" vagy "tömés" házak életkora általában száz évet tett ki, a barlanglakások több száz éven keresztül is kiszolgálták az ott élőket. A legutolsó ismert aligai barlanglakó, Simon István 1848-tól 1896. évi haláláig élt az aligai lejáróút mellett.
A Balaton parti sávját sokáig nem lehetett hosszú távon hasznosítani, ez ugyanis a mindenkori vízállástól függött. Az utolsó két évezred adatai szerint a tó természetes vízállása korábban a jelenlegi 104,5-106,5 méter A.f., azaz Adria feletti magasság (a balatoni vízállás mérésének módszeréről bővebben a 69. számban írtunk - a szerk.) között változott, de voltak olyan évek, amikor az ingadozás egy éven belül az egy métert is elérte. A víz szintje azonban időnként a 106,5 méter A.f. szintet is meghaladta, amelynek oka abban rejlik, hogy a vízállást mesterségesen szabályozták. A Balaton ugyanis - a rómaiak előtti kortól kezdve egészen a második világháborúig - stratégiai védelmi vonalként funkcionált, "aqua contradictionis", vagyis háborúk esetén az "ellenállás vize" volt. A hadműveletek idején célszerűnek bizonyult a Balaton vízszintjének megemelésével a Dunántúl közepét elmocsarasítani. Huzamosabb békés időszak beköszöntekor a Balaton környéki mocsarak viszont már akadályozták a közlekedést, csökkentették a megművelhető földterületek nagyságát, ezért ilyenkor a mocsárvilág megszüntetése, visszaszorítása lett a cél. Ez a folyamat jól követhető a rómaiak idejében és a török megszállás utáni korban is. A Balaton vizét mesterségesen csak egy helyen lehetett felduzzasztani: a Sió völgyében, Siójut mellett. Valószínűleg a kelta invázió előtt építhették itt az első 3-4 méter magas gátat, amely kb. 109-110 méter A.f. magas vízállását biztosított. A gátat azután hol átvágták, hol pedig visszatöltötték, és így süllyesztették, illetve emelték a Balaton vízszintjét. A változó vízmagasság áztató hatása és a Balaton abráziós - partot alámosással pusztító - tevékenysége a magaspartokat folyamatosan rongálta. Jellemző példa az elhabolás gyorsaságára, hogy az 1700-as években Kenese, illetve Akarattya előtt két - nagy hegyomlásból származó - sziget is keletkezett, amelyet a hullámverés 80-100 év alatt elmosott. Az omlások, hegycsuszamlások és a part elhabolódása miatt a keskeny földcsíkot gyakorlatilag semmire sem lehetett használni. Az első Sió-zsilip 1863. október 25-i átadása után az 1884-86-os vízrendezési munkák és a Duna-Száva-Adria vasút megépítése átrendezte a Balaton part menti sávjának életfeltételeit.
Az állandó vízállásnak köszönhetően kialakulhatott egy hasznosítható terület, amely alkalmasnak bizonyult üdülőépületek létesítésére, s vonattal Székesfehérvárról egy, Budapestről két óra alatt meg lehetett közelíteni. A siófoki nagy tömeg és zajos társaságok helyett az idejövők családias, csendes, valódi pihenésre alkalmas környezetet találtak. Az alacsony víz és a tiszta, homokos vízfenék gyermekparadicsommá tette a települést. Az élelmezést a helybeliek segítségével olcsóbban oldották meg, mint Siófokon.
Az Aliga és Világos nevekkel Pesty Frigyes 1864. évi Helynevek című gyűjteményében mint Balatonfő-Kajár külterületeivel találkozunk: a könyvben "Világos (Domonkos) puszta" és "Aligai dülő" szerepel, ez utóbbi helyen egyébként egykor csárda állt, de az épület már elpusztult. A XIX-XX. század fordulóján már létezett a két vasútállomás is: Aliga és Világos, később a gamászai feltételes megálló. A "Gamászai csárda" az 1886. évi vasútépítéskor fontos építési központként - a mai terminológiával élve főépítés-vezetőség és telephely - szolgált, a valamikori vasúti megállóhely annak idején az építkezés kiszolgálására készült.
Az 1900-as évek elején a világosi Alsó-telepen tizenkét épület, egy szálloda és egy vendéglő állt. Aligán ekkor építették a szállodát. Tíz év alatt benépesült a Klára-telep (ma Rákóczi út) főleg a tehetősebb nyaralók - módosabb polgárok és köztisztviselők - nagyobb házaival, s megkezdődött az Alsó-telep (ma Zrínyi utca) beépítése a szerényebb anyagi körülmények között élő tanárok, vasutasok, mérnökök kisebb nyaralóival. A mai világosi Felső-telep állandó lakossága akkoriban 5-6 családból állt, s Aligán is kb. ennyien éltek. A telep nyaralóközössége rövid idő alatt összekovácsolódott. A környezetük szebbé, kényelmesebbé tétele érdekében mindenki ott "lobbizott", ahol tudott, és Balatonfő-Kajár, az "anyaközség" elöljárói is jó szándékú megértéssel figyelték, támogatták az üdülők szorgoskodásait.
Balatonvilágost az 1927. évi Cholnoky-atlasz már önálló településként tünteti fel. A Balatoni Szövetség az 1929 decemberében Balatonfüreden tartott ülésén már tárgyalta - többekkel együtt - Aliga, Világos önállósodási kérelmét, amelyet Darányi Kálmán földművelési miniszter valószínűleg 1936-ban jóvá is hagyott. A település közigazgatásilag akkor éppen Balatonfő-Kajárhoz tartozott.
A Felső-telepen a harmincas években már 15-20 család élt. A megélhetésüket részben a mezőgazdasági termelés és az állattenyésztés, részben a világosi gazdaság és a Schricker faiskola biztosította. Az állandó lakosok életszínvonalát egyre nagyobb mértékben segítette az üdülőtulajdonosok megjelenése, akik nyáron tejet, gyümölcsöt vettek a falusiaktól, ősszel és tavasszal a kertkarbantartási munkákat végeztették velük. A harmincas években az állandó lakosok és az üdülőtulajdonosok között nagyon jó kapcsolat és együttműködés alakult ki, ennek köszönhetően a település gyorsan fejlődött. Mindezek ellenére Balatonvilágos csak 1961-ben lett önálló község.

Vitorlásélet Aliga-Világoson
A háború előtti magyar vitorlássport talán legjelentősebb egyesületének, a Balatoni Yacht Club alapításának gondolata Balatonvilágoson született meg. Amint arról a BYC 25 éves története című munka beszámol, "az alapítók eleinte úgy tervezték, hogy külön egy felső és külön egy alsóbalatoni yachtclubot alapítanak, az egyiket aliga-világosi, a másikat pedig lellei vagy más alsó Balaton-parti székhellyel." Többen azonban "azt javasolták, hogy nyaralóhelyenként alakuljon egy-egy club", amelyek azután egy közös vezetés alá kerülnek. Végül ez utóbbi javaslatot fogadták el. Az alakuló közgyűlésen Simaházy-Tóth Ede balatonaligai és Engel Ernő balatonvilágosi földbirtokosokat választották alelnöknek, (az elnöki tisztet nem töltötték be) a közgyűlést követő választmányi ülésen a BYC első kapitánya Jordán Károly, titkára Kleindin Hugó, pénztárosa Pejtsik Károly - mindhárman aligai vitorlázók - lettek.
1913-ban korábbi beadványukra válaszolva a Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérium leirata tudatta, hogy a minisztérium Balatonaliga-Világos között megépíti az állami kikötőt. Sajnos azonban erre 1949-ig várni kellett, de ekkor már a polgári vitorlázók azt nem élvezhették.

Club Aliga
A Balaton legkeletibb déli parti kikötője 1949-ben épült. Létesítményei hoszszú évtizedeken keresztül a kiváltságos helyzetben lévő állami vezetők pihenését szolgálták. A nagyközönség elől elzárt terület csak 1989-ben nyitotta meg kapuit. A hatalmas, félszáz hektáros, egybefüggő őspark vonzereje nem csökkent az elmúlt csaknem tíz év során. A nyitással egy időben a területhez tartozó kikötőben is lehetett hajóhelyeket bérelni. Budapesttől 90 kilométerre lenyűgöző környezet várja a strandolni és hajózni vágyókat.
A kétmólós kikötő nyugati tájolású. Negyven méter széles bejárata dél-délnyugat felé nyitott. A Hajózási Szabályzat szerinti jelzésekkel ellátott, partfalai az utcai világításhoz hasonlóan vannak megvilágítva. Az L alakú északnyugati móló utolsó harmadában állnak az állandó bérlők, előttük nagy szabad partfal várja a vendéghajókat. Kiépítettsége alkalmas nagy balatoni személyszállító hajók fogadására is.
Ez a partfal a legveszélyesebb része a kikötőnek, ezért ajánlatos éjszakára elmenni innen, vagy pedig valaki mindig tartózkodjon a hajón. A vendégmólókat a területen lévő strandolók elől ajtókkal zárták el. A két főmóló nyitott a látogatók előtt, ezért a kikötőszájban sok horgásszal kell számolniuk a hajósoknak.
A kikötő a szállodának - ez alatt a hatalmas terület legtöbb létesítményét kell érteni - szerves része. Érdemes körbesétálni, mert épületei és parkjai lenyűgözőek. Két és fél kilométer hosszú egybefüggő partfal, két-háromezer főt könynyűszerrel kiszolgáló strand, a szállodában több száz fős konferenciák rendezésére alkalmas termek várják a látogatókat. A villasoron szebbnél szebb épületek fekszenek kellemes, egészséges távolságra egymástól. A villákban apartmanok bérelhetők teljes felszereltséggel, de aki szállodai kényelemre vágyik, annak sem kell csalódnia. Állítólag Fidel Castrónak is, de Kádár Jánosnak biztosan saját villája volt itt. A Club Aliga tehát igazán gondtalan, történelmi emlékekkel fűszerezett kikapcsolódást kínál.

Sz. H.
Fotó: Bujnovszky Tamás
Forrás: Kelindin Hugó "A BYC 25 éves története"
és a "Balatonvilágos település története" című kiadvány

 

     
 
Aktuális szám
 
     
 
 
     
   
     
 
Partnereink