Hatvan év.
Kőváry István
100. Hajó Magazin, 2003. november

Kőpityu hatvanéves. Elhiszed? Pedig igaz. November 17-én ünnepli a kerek évfordulót. Ha ünnepli. Valahogy nem gondolja olyan nagy dolognak. Több mint ötven éve foglalkozik vitorlázással. Lassan huszonöt éve hivatásszerűen dolgozik a vitorlássportban. Húsz éve a Magyar Vitorlás Szövetség alkalmazottja. Ezt sem tartja különösnek, mindössze teszi a dolgát. Már vagy negyven éve ismerem, mindig ilyen volt. Semmi különös, "csak" egy ember. Tudjuk, ez a legnehezebb.

- A felszabadulás után, 1949-ben kerültem le először a Nemzeti Bank táborába. Akkor voltam hatéves. Fent a hegyen még nem voltak házak. Sátorban laktunk, magunknak főztünk, vitorláztunk.
- Kalóz?
- Kalóz, persze. Lejártam vagy 3-4 éven keresztül, aztán elkezdtem atletizálni, futottam. Később a Spariban kézilabdáztam, a vitorlázás csak nyári időtöltés volt. Megsérültem, széttörték a vállam, ezért abbahagytam a kézilabdát. Újra vitorláztam. Nem kell elmesélnem, akkoriban hatalmas Kalóz mezőny volt, első, másod-, harmadosztály, női, ifi. Iszonyatos mennyiségű hajóval. Aztán jött az olimpia központú szemlélet, és ezeket a hajókat leírták. Akkor a Vízügy, vagyis inkább Fehér Árpi vette szárnya alá az osztályt és rendezte a bajnokságokat. Ez az osztály így maradt fent. Kalózban vitorláztunk, nem ilyen versenyistálló szellemben, mint manapság, inkább kedvtelésből, de azért elég komolyan. 1974-ben jött a 470-es. Fűztük a vezetést, hogy jó lenne átülni egy ilyenbe. A Kenesei KTSZ-ben építettek 470-es hajókat. A Nemzeti Bank alá tartozott a kenesei cég, így vehettünk az első sorozatból. 470-esben is eljutottam az első osztályig. Visszatekintve, nem volt kis teljesítmény, mert a BKV-tól a Sparin keresztül a Mahartig olyan lehetőségei voltak a srácoknak, amilyenekről mi nem is álmodhattunk. Míg nekünk ez a hazai hajónk volt, addig például az Evignél két külföldi hajó sokáig csak a polcon állt. Összeraktuk a 470-est, de hát annyira tudatlan volt az ember, hogy elkezdtem felfúrni egy fogaslécet, ahogy a Kalózon volt. Nagy Miki megkérdezte, hogy mit csinálok. "Valahova fel kell húzni a fockot" - mondtam. "Te őrült, hát hol van a flaschenzugod?" - kérdezte. "Mit mondtál az anyámra?" - tudakoltam. Normális trapézlift sem volt. Saját magunk csináltunk, a parton próbálgattuk, elestem, akkorát szólt, mint egy földrengés. Mi nagyon szerettük az erős szelet, és tudtunk is erős szélben vitorlázni. Befújt egy jó ötös, rohantunk, húú de frankó, rájöttünk, hogy ez nem Kalóz. Húsz év alatt nem is borultunk Kalózban. 470-esben persze rögtön sikerült. Évadnyitóra mentünk a rendezőhajó után raumban golyóval, rendesen befújt, akkor a kormányos kiabált, hogy vegyük le a golyót, szóltam, hogy ne, mert ez stabilizál. Ott tököltünk, fel is borultunk, ahogy kell. Karcsi úgy tudott fázni, mint senki más, remegett az egész ember. Ezért rengeteg meleg cucc volt rajta, de mentőmellény soha. Amikor felborultunk, úgy süllyedt, mint egy kő, nem tudott feljönni. Én beleestem a vászonba, és mire kikecmeregtem, már nem láttam őt, kidugta a fejét, és már süllyedt is vissza. Elkaptam, nagy nehezen felhúztam a hajóra, közben az árboc lefúrt. Jött egy mentőhajó, szó szerint idézem: "Na fiúk, ezt már baszhatjátok!" - azzal elment. Szebb emlékeim is vannak. A Helikon-kupa baromi nagy verseny volt Keszthelyen. Fundákon kívül mindenki ott volt. A rajt előtt láttuk, hogy fent egészen más szél van. Elrajtoltunk és kiborítottunk, felértünk a bójához és meglepve tapasztaltuk, hogy senki nincs a közelünkben. Végül harmadikok lettünk. Amint kihúztuk a hajót, rengeteg ember állta körül. Azt nézték, mitől vagyunk ilyen gyorsak.
- Meddig vitorláztál?
- 1980-ig. Akkor, 37 évesen volt egy gerincműtétem. Mire felépültem, lement a szezon. A banknál felajánlották, hogy legyek edző. Úgyhogy edző lettem.
- Hogyan kerültél a Szövetséghez?
- 1983-ban az évadnyitón Csikós Laci - akivel jó haverságba kerültem -, a Szövetség II. vezetője szólt, hogy a verseny után menjek ki a partra. Tóth Laci volt az elnök, előadta, hogy van egy szakfelügyelői állás, és rám gondolt. Korábban is dolgoztam a versenyeken, és úgy látszik, beváltam. Amikor már raumbóját tehettem ki, az már nagyon nagy dolog volt. Tehát azt mondtam, hogy megtisztelő az ajánlat, de adjanak két hét gondolkodási időt. A szövetség ajánlata jó volt, tehát olyan baromi sokat nem kellett gondolkodnom. Az itt töltött húsz év alatt sok minden történt, de hosszú lenne elmesélni. Amikor elvállaltam ezt a munkát, egyből látszott, hogy nem lesz könnyű, mert az edzők nem tudták, hogy a szakfelügyelői beosztás mit jelent, azt hitték alám lesznek beosztva, ebből aztán sok kellemetlenségem volt. Lassan fogadtak el az emberek. őket is meg lehetett érteni. Az ifjúsági vonal elég szépen alakult, de később nyögvenyelősen működött. Gondoltam, adok magamnak még egy évet, és ha nem megy, akkor abbahagyom. De erre nem került sor, mert a vezetés úgy döntött, hogy Fundákot bízza meg, majd a Hegedűst. Azután Majthényi Zsombi lett az ifjúsági osztály vezetője, és megint jó irányba mentek a dolgok. Akkor megkérdeztem, hogy velem most mi lesz. Azóta technikai vezető vagyok, a versenyrendezést csinálom. Most itt tartunk.
- Szereted?
- Végül is, hogy itt vagyok, az nem jelent mást.
- Vagy azt, hogy nincs más lehetőséged, vagy fiatalnak érzed magad a nyugdíjhoz.
- Nem, ezt határozottan cáfolom. Nagyon szeretnék nyugdíjba menni, de az ember nem kap olyan nyugdíjat, hogy abból meg tudjon élni. Az előbb mondtam, hogy amit csinálok, azt szeretem jól csinálni, és mindaddig, amíg érzem, hogy képes vagyok erre, addig maradok. Nem szeretnék 75 éves koromban is itt motorozni. Nagyon szívesen látom a fiatalokat, övék a jövő.
- Elégedett ember vagy?
- Elégedett ember lehetek, mert hogy többre nem vittem, az rajtam múlott. Lehet, hogy eljuthattam volna a nemzetközi versenyrendezésig, de úgy vagyok vele, ami elmúlt, azon már nem kell siránkozni, azt már úgysem tudom megváltoztatni.
- Nem is erre gondoltam. A Balatonon mindenki ismer, és soha nem mondanak rólad rosszat.
- Hát, azért ezt nem mondanám.
- De téged többnyire szeretnek.
- Ez nagyon jó érzés. Igen, ez nagy dolog. Ezért érdemes volt csinálni. Úgy látom, hogy ha ott vagyok, akkor az biztonságot ad a rendezvénynek. Ennek is az a titka, mint hogy mitől lesz jó egy vitorlázó. Attól függ, hogy mennyi időt tölt a vízen, ez a legfontosabb. Én iszonyatosan sok időt töltöttem a vízen.
- Azt kívánom, tíz év múlva is motorosban ülj.
- Nagyon szívesen csinálom, de egy idő után már nem megy hivatásszerűen. Ezt nem lehet lazán, rutinból csinálni. Két dolgot, azt hiszem, én hoztam divatba. Az egyik, hogy a versenyzőket és a hajókat nem napoztatjuk a vízen, csak akkor viszem ki a vitorlázókat, ha van értelme; a másik: versenyt a vízen kell rendezni. Én voltam az első, aki beült a motorosba és onnan irányított, nem a zsűrihajóról.
- Mi hiányzik az életedből?
- Igazából az, hogy nemzetközi versenyeken nem voltam főrendező, azt sajnálom.
- Boldog születésnapot!

Szekeres László