A magyar vitorlázás legendái
Gereben Gábor

Mi kell egy sikeres vitorlás élethez? Mi a fontos? Bajnoki címek? Kékszalag győzelem? Olimpia? Család, testvér, gyerekek, jó barátok? És ha valami nem jön össze, akkor sikertelen, boldogtalan az ember? Szerencsére semmi sem egyszerû, könnyen megválaszolható. A világ nem szimplán fekete és fehér, sikeres és sikertelen dolgok elegye. A vereség nem okvetlenül kudarc, a győzelem pedig nem egyszerűen a futamok összesített pontszámán múlik.

- Az 1967-es Kékszalagon csak méterekkel maradtál le a győzelemről. Írott források szerint egy nyolc hajóból álló csoport futott be csaknem egyszerre, és ti hat méterrel maradtatok le a Trinidad mögött.
- Igen. Az ilyen történetek mindig úgy kezdődnek, hogy vezettünk. Nagyon izgalmas volt a befutó. Úgy tűnt, hogy végre a nagy álmom teljesül, és megnyerjük a Kékszalagot. De hiába vezettünk, nullára leállt a szél. Debrőczy Tibor a Trinidad 30-as cirkálóval ekkor még nagyon messze, Tihany alatt járva észlelte, hogy az élen lévő néhány hajó megáll a cél előtt. Úgy emlékszem ez az élcsoport még nem nyolc hajó volt, csak négy. Mögöttünk Kádár András Koltay Gusztival, valamint a Ketyi (Telegdy István), és a Hungária 6R. Tutajban álltunk, de mi vezettünk a többiek előtt olyan húsz-harminc méterrel. Reggel fél kilenc körül lehetett, világos volt, jól láttuk a távolban a Trinidadot is. Már egymást spriccelgettük Bányai Pistával, úgy tűnt, bármi történik ez a győzelem meglesz. Fiatal versenyző voltam, de annyi rutinunk volt, hogy tudjuk, a sztárosok már nem fognak elmenni, a Hungária pedig még inkább a Hajógyári-öböl felé volt, így szintén nem kerülhet elénk. Debrőczy rafinált versenyző, és Tihany alól a tutajunkat látva nem a cél irányába, hanem a tó közepe felé indult. Nálunk a nyugati szél állt le, de neki még maradt valamennyi és abban ejtette a hajóját kelet, északkelet felé. Mi a célvonaltól huszonöt-harminc méterre voltunk amikor láttuk, hogy a Trinidad abbahagyja az ejtést és a bója felé veszi az irányt. Teljes hátszélben, a fockot kitámasztva, pillangózva vánszorogtunk ők pedig éles félszélben jöttek. Ez ideális a Schärenkreuzernek és szépen is haladtak míg mi csaknem álltunk. Jött egy fuvallat, azzal ők fél kilométert mentek, amíg mi csak tíz métert. Óriási sebességkülönbség alakult ki, mert mi tiszta hátszélben tehetetlenek voltunk. A befutásról én kisebb különbségre emlékszem, nem hat, hanem alig másfél-két méterrel előttünk ért célba. A befutó bójához alulról, élesen robogott és beejtett a célvonalra. Nagyon elkeserítő volt, hiszen taktikailag semmit sem tehettünk ellene. Mi küzdöttünk a közvetlen ellenfeleinkkel és ki sem kerülhettük volna a cél előtti nagy lavórt, amit aztán Debrőczy már jól láthatott. Korábban annyira messze volt, hogy rá nem is figyeltünk, vele nem kellett számolnunk. Tehetetlenek voltunk, ő pedig rutinosan, remekül használta ki a lehetőséget.
- Térjünk vissza a kezdetekhez!
- A mi édesapánk - mert a testvéremről, Gereben Péterről is beszélek, aki korán itthagyott minket - még a háború előtt Dolesch Ivánnal együtt volt vízicserkész. Aztán sokáig nem találkoztak. Apám a MALERT (a Malév elődje) jogásza lett, ráadásul sportrepülő is, így pilótaként szolgált a háborúban, amit szerencsésen túlélt. A vízhez ezután sem sok köze volt, viszont 1957-ben valahol újra összefutott Ivánnal. Amikor Dolesch meghallotta hogy van két fia, azonnal lehívott minket Földvárra, ahol ő akkor már a vitorlástelep feje, vezetőedzője volt. A földvári vitorlássportnak '56 nagy érvágást jelentett, mert az összes nagymenő, Bókay, Krivátsi, Dömők Pista és más, a versenyeket sorra nyerő vitorlázók vagy részt vettek a forradalomban, vagy csak egyszeruen elhagyták az országot. Kiürült a versenyzőgárda és Iván ahonnan csak tudott, például a síző körökből toborozta az embereket. Így 1958-ban, amikor én 11 éves, a bátyám pedig 13 volt, lekerültünk Földvárra. Akkoriban a Kalóz volt az egyetlen olyan hajótípus, amibe zöldfüluek beülhettek mancsaftolni.
A klubnak a hangulata, a szelleme fantasztikus volt. Mindenki ízig-vérig vitorlázott. Rendszeresek voltak az élménybeszámolók. Dolesch minden verseny előtt megbeszélést tartott, ahol elmondta mit és hogyan kell csinálni. Versenyek után vagy a fuben ülve, vagy a nagyteremben kiértékelés következett. Aki nyert az soha nem kapott dicséretet, mert az természetes, aki viszont második vagy sokadik lett, azt iszonyatosan leszúrta. Nekünk, kezdőknek ez nagyon hasznos volt, mert a mindenkinek kihagyhatatlanul kötelező megbeszéléseken szép lassan megtudtuk, hogy mitől döglik a légy. Ez a versenyközpontú struktúra hozta az eredményeket.
Ifi Kalózban kezdtünk, és szépen lépegettünk előre a ranglétrán. 1964-ben Péter nyerte a Kalóz ifi bajnokságot (Martinyi Aladárral) és én lettem a második Boronkay Antallal. Abban az időben a Kalóz nagyon népszeru volt, olyan sok résztvevővel, hogy a mezőnyt első-második-harmadik osztályokra bontották. Az első osztályban, a legjobbak között is hatvan-hetven hajó indult. A Vitorlás Szövetség kvázi azzal jutalmazta az első három ifit, hogy elindulhattak a felnőtt bajnokság első osztályában. 1965-ben az a szerencse ért, hogy miután győztem (Martinyi Aladárral) az ifi bajnokságon, Mihályi Lacival a felnőtt bajnokságot is megnyertük. Erre felfigyelt Dolesch és úgy gondolta, hogy jó lenne, ha csillaghajós utánpótlás lennék a két, eredményeket hozó nagy öreg, Telegdy Pisti és Gosztonyi Andris mögött.
- 1966-ban rögtön második is lettél a bajnokságon közéjük ékelődve!
- Valóban. Nagyon érdekes év volt. Az 1960-as finnes olimpikon Tolnay ezúttal Sztárban célozta meg a mexikói olimpiát. Az MVSZ behozott egy gyönyöru szép, amerikai gyártmányú Csillaghajót, amire Telegdy Pisti és Tolnay Laci között kiírtak egy válogató versenyt. Nyilvánvaló volt, hogy a győztes megy Mexikóba. Tolnay nyert, ettől Telegdy kicsit megrogyott. Gosztonyi nagyon akart bizonyítani a két, olimpiát megjárt vitorlázóval szemben, ezért ideges volt, így nekem éppen alkalmas lélektani helyzet alakult ki. Semmit sem kockáztattam, nyugodt lehettem, és úgy tunt az élet még nagyon hosszú, bármi lehet. Ebben a vagány hangulatban második helyen végeztem az első sztáros bajnokságomon.
Tehát a sztármezőny elejébe kerültem, mégis elég kevés időt fordítottam a vitorlázásra. Építész vagyok, ami százszázalékos embert, rengeteg energiát és időt igénylő foglalkozás. Sorra születtek a fiaim is, és aki nevelt három gyereket az tudja milyen időt, energiát és pénzt igénylő dolog. Emellett még válogatottként vitorlázni, ráadásul nemzetközi szintre kapaszkodni nem tunt reális célkituzésnek. Ez sok konfliktust okozott az életemben. A főnökeim szerint nem foglalkoztam eleget az építészettel, Dolesch szerint túl keveset vitorláztam, a feleségem szerint pedig nem voltam eleget a családdal. Nekem mindhárom nagyon fontos, és igyekeztem mindenhol a legtöbbet nyújtani.
Az 1980-as olimpia előtt az akkori versenyzőtársammal, Pataky Péterrel úgy döntöttünk, két vagy három évet rászánunk arra, hogy életünk talán utolsó lehetőségeként kiharcoljuk a részvételt. A családdal megbeszélve, munkahelyekkel egyeztetve hajtottunk két erős évet.
1978-79-ben nagyon sok pénzt, időt és energiát fordítottunk arra, hogy kijussunk a tallini olimpiára. Tanulságos volt, és minden generációnak üzenem is: bizony meglátszott a teljesítményünkön, hogy lényegesen megnövekedett a vízen töltött óráink száma. A nemzetközi versenyeken eleinte nyilvánvalóan tétovábbak voltunk, mondjuk egy kieli versenyen, mint az otthoni, megszokott mezőnyben. A hazai vizeken, aki rendszeresen az élmezőnyben vitorlázik, érthető önbizalommal áll oda egy-egy rajthoz. Az erős nemzetközi versenyeken ez az önbizalom néhány kudarc után könnyen elszáll. Legalább egy, de még inkább két évet el kell tölteni az ilyen nagy versenyek világában ahhoz, hogy ugyanúgy oda merj állni legalsó hajónak, ha a lee-rajt az ideális, és ne azt nézd, hogy alattad vagy fölötted milyen, nálad általában gyorsabb menő rajtol. Úgy gondolom mi szépen túljutottunk ezeken a nehézségeken. 1979-ben nyertünk district-bajnokságot, aztán a Kieli Héten több mint száz induló közül tizenharmadikok lettünk, és voltak hetedik helyeink is futamokban. A közeli, tavi versenyeken ugyan egyszer sem nyertünk, de mindig elöl végeztünk, miután már a megfelelő önbizalommal és sebességérzettel álltunk rajthoz.



Aztán jött az olimpia éve, 1980. Mallorcán versenyeztünk a tavaszi Európa-bajnokságon, és onnan utaztunk Hyeres-be az olimpiai osztályok egyik legnagyobb versenyére (Semaine Olympique de Hyeres). Itt életünk legjobbját nyújtva a negyedik helyen végeztünk, és joggal reméltük, hogy mi utazunk az olimpiára, hiszen Holovitsék tíz hellyel hátrébb végeztek. Sajnos a szövetségi kapitány nem támogatott minket. Megköszönte, hogy megfutottuk az olimpiai szintet a hajóosztály számára, de arra hivatkozva, hogy Tallinban erős szél várható nem minket küldtek ki. Mindez nyilvánvalóan rosszul esett, az álmom nem vált valóra. Nem sokon múlt.
- Szinte ugyanolyan kis különbséggel maradtál le az olimpiáról, mint korábban a Kékszalag győzelemről.
- Erre még így soha nem gondoltam, de tényleg így van. Mindkét nagy célom eléréséről egy hajszállal maradtam le. Akkor, 1980-ban nagyon el voltam keseredve, igazságtalannak éreztem, hogy így döntöttek. Úgy voltam vele, hogy semmibe se érdemes energiát fektetni, úgysem vagy ura a saját sorsodnak. Ez a rossz érzés aztán egy-két hónap után elszállt, és máig úgy vélem nagyon sokat kaptam a vitorlás sporttól, a Dolesch-féle teleptől, attól a rendkívül szerteágazó emberi kapcsolatrendszertől, amit a vízen lét, a vitorlázók társasága jelent.
- Néha ma is versenyzel, de csak ritkán.
- Megvan az öreg zöld Csillaghajóm. Már harminc éves. A múlt héten Földváron elindultam egy versenyen és még tudtam vele futamot nyerni, pedig régen nem mentem vele. Tizenöt éve volt egy infarktusom, később még egy, aztán szívmutéten estem át. Ezért az orvosok a versenyzéstől, mint "nem kontrolálható izgalmi helyzettől" eltanácsoltak. Azért ritkán, egy-egy alkalommal rosszalkodom, mert nagyon jó. Amikor Balatonföldváron Európa-bajnokságot rendeztünk, azon is elindultam és 11. lettem. Rendszeresen részt veszek a közép-európai 100 évesek versenysorozaton, ahol a két versenyző összéletkora legalább száz kell legyen. Néhány éve második lettem, majd Hubert Raudaschl mögött a Masters Star Eb-n is. Az ennél aktívabb versenyzés azért nem hiányzik, mert megéltem az igazi nagy élményt, amikor egy apa a gyerekei sikereinek sokkal jobban örül, mint a sajátjának. Mindhárom fiam nyert magyar bajnokságot valamilyen osztályban, és ez bőven kompenzálja az elvesztett Kékszalagot és az elmaradt olimpiai részvételt.
- Van még egy legendás hajód, a Káma Ötvenes cirkáló, Tóth Kálmán egykori vitorlása.
- Káli bácsi atyai jó barátom volt, mondhatom, hogy fiaként szeretett. Építész volt, ami engem is befolyásolt a pályaválasztásban. Amikor a könyveit írta vele izgultam, és gyakran átbeszéltük a fejezeteket. A Vitorlázás egyik kiadásának címlapjára fiatalon elhunyt Péter testvérem egyik FD-s fényképét tette. A Kámát 1940-ben rendelte, és a következő évben készült el. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer az enyém lesz. Káli bácsi után három-négy tulajdonosa volt, én nagyon lepusztult állapotban vettem, lényegében csak a testet. Hét évig építettem. Amikor elkészült Tuss Miklóssal sztárvásznakból szabtunk rá vitorlát. Máig azokat használom. A Kámán nőttek fel a gyerekeim, és augusztus első hete Káli bácsitól eredő hagyományként mindig a "túra ideje". Olyankor semmi más program nem lehet. Szerencsére Káli bácsi és Dusi néni megélték a hajó újjászületését, ott voltak a vízre tételnél. ők vágták hozzá a pezsgőt, és nagyon boldoggá tette őket, hogy szeretett hajójuk tovább él.
- Életed fontos része a földvári vitorlástelep. 1989-ben csaknem elveszett a vitorlázók számára
- 1989-ben a pénzhiány arra sarkalta a Spartacus vezetését, hogy megszüntesse a vitorlásklubot. Egyszeruen bezárták a földvári telepet, és a hajókat eladásra kínálták a Bizományi Áruháznak. Ebben a helyzetben az idősebb versenyzők összeálltak, hogy megmentsék a klubot. Harcoltunk érte, és ebben aktív szerepet játszottam. Jártuk a fórumokat - ÁPV Rt., Mahart, Sportminisztérium stb. -, tüntettünk, bemutattuk igazunkat a médiákban. Visszaszereztük és létrehoztuk az új klubot, a Spartacus Vitorlás Egyletet, amely a Balatonon egyedülálló módon mintegy száz tag tulajdona. Igyekeztünk, hogy senki se maradjon ki. A klubtagság vagyoni jogot is jelent. A mai Spartacus önfenntartó, saját lábon álló gazdálkodó egység. Fejlesztünk, versenyeket rendezünk. Utánpótlásunk, élversenyzőink vannak és az öregek is maradnak. Ezt legalább olyan fontosnak tartom az életemben, mint az összes eredményemet. Többet ér, mint a Kékszalag, vagy az olimpiai részvétel! A klasszikus vitorlástelep talán egyetlenként a régi nagyok közül tovább él, sőt fejlődik. Helytálltunk.

Ruják István