A magyar vitorlázás legendái
Pomucz Tamás

Tamás ismert ember a Balatonon. Van aki azért ismeri, mert a testvérével vitorlásboltot és vállalkozást üzemeltet Siófokon. Mások azért, mert tőle tanultak vitorlázni. Esetleg, mert a vitorlás válogatott szövetségi kapitánya volt több mint egy évtizeden át, és a legelismertebb és keresettebb magyar edzők egyike. Remélem, hogy mindenki tudja róla azt is, hogy 1989-ben Repülő Hollandiban, Argay Bélával párban a magyar vitorlázás máig egyetlen olimpiai versenyszámban nyert Európa-bajnoki címét szerezte.

- Édesapám és édesanyám is vitorlázott. Sőt, édesanyám versenyzett is! Édesapám, mint szövetkezeti vezető elnökségi tagja volt a Budapesti Spartacus vitorlás szakosztályának. Harmincöt éven át vezette a Siófoki Építőipari Szövetkezet balatonföldvári hajóépítő üzemét. Rendszeresen dolgoztak a Spartacusnak. Ennek a műhelynek volt az egyik művezetője Szabó Imre, akit mindenki Pempőnek ismer. Kezdetben főleg Kalózokat, később Dragonokat építettek. Édesapám vitt el Dolesch Ivánhoz a vitorlástelepre, amikor az iskolai szünetben gyerektábor volt. Ezek nagy fegyelemmel és szervezettséggel zajlottak. A Kalózokba idősebb gyerekeket ültették be kormányosnak, ők már önállóan elboldogultak egy hajóval. Melléjük rakták a kezdőket, így egy-két hét múlva ők is eltaláltak a vízen.
- Tehát nem volt Cadet vagy efféle kishajó?
- Nem, Cadetok később kerültek a Spariba. Talán voltak Molyok, de nem azokkal folyt az oktatás. Nyolcévesen, 1965-ben kezdtem ily módon vitorlázni. Az első versenyen 1968 augusztusában indultam. Jól emlékszem rá. Nagyon pici kölyök voltam. A Beruházási Bank rendezte ezt a versenyt. Akkoriban augusztus végén befejeződött a szezon, utána már csak az olimpiai osztályoknak tartottak futamokat. Nagyon kellemes, hármas-négyes nyugati szélben vitorlázgattam egy nálam idősebb, meglehetősen ügyetlen gyerekkel. Abszolút tapasztalatlan voltam, így az utolsó, utolsó előtti helyen mentünk. Ezzel együtt nagy élmény volt az a verseny, nagyon tetszett.
- Te kormányoztál?
- Igen, mindig kormányos voltam. Soha nem versenyeztem legénységként. Erről a versenyről származik az első érmem is, mert csapatverseny is volt és harmadikok lettünk. Valószínűleg három csapat lehetett. Mindenestre ezt az érmet nagyon őrzöm, nekem az egyik legértékesebb. Ezután pedig Kalóz, Kalóz, Kalóz... A hetvenes években Dolesch Iván felújíttatott három lepukkadt Repülő Hollandit, majd fiatalokat, tizenhat-tizenhét éveseket ültetett beléjük. Ezek nagyon gyengécske állapotban voltak, a gondolat mégsem volt rossz. Erős szélben, amikor a hajók nem bírták volna Dolesch nem engedett ki minket, de ezzel együtt két-három évet hollandiztunk. Közepes és gyenge szelekben sokat voltunk a vízen. Megtanultuk amit lehetett. Főleg hajót szerelni, de azt nagyon!
- A Spartacus a kor legsikeresebb klubja volt. Emiatt a szisztematikus munka miatt?
- Fantasztikus miliő volt ott. Olimpikonok és világversenyeken résztvevő vitorlázók között élhettem és tanulhattam. Hiszek a tradíció fontosságában. Szerintem a látható és eltanulható dolgoknak óriási szerepük van a fejlődésben.
- Ez kiesett a magyar vitorlázásból a hagyományos vitorlásklubok megszunésével.

- Igen, ez nagyon hiányzik. Látjuk hol tartunk eredményességben. Mostanában tehetséges fiatalok, nagy vehemenciával próbálkoznak versenyzőként, edzőként. Ezt nagyon tisztelem és támogatni való, de azt látom, hogy az általuk nem ismert dolgokat nem létezőnek tekintik. Sokszor tévutakra mennek, rossz nézni. Ezekhez pedig támogatókra találnak a náluk még kevesebbet tudók, tapasztalatlanabbak körében. Visznek egy szekeret, amit nem gurítanak, hanem kézben cipelnek. Így nehéz valahova eljutni. Azokban a klubokban, ahol ahol segít a tradíció, és a nagy versenyzők hiteles tanácsai, ott nem mennek bele ezekbe a zsákutcákba, kerülőkbe.
- Kik voltak a nagy versenyzők, akikre akkor a Spariban felnézhettél?
- Ott hollandizott Gömöry Pál, aztán ilyen nagy versenyzőként emlékszem a korán elhunyt Gereben Péterre. Rajtuk kívül - később, amikor már én is aktívan versenyeztem - 470-es korszakában odakerült Fináczy Gyuri. Mindig ott voltak a nagy sztárosok, meghatározó egyéniségek: Telegdy István, Gosztonyi András és még sorolhatnám. Mai napig is csodálattal nézek fel Andrisra, örülök, hogy ellenfele lehetek Hetvenes Cirkálóban, és nagy tisztelettel fordulok feléje.
- Feléje és ha teheted elé és fölé, hogy meg ne verjen...
- Sokat látom őt magam előtt! Még mindig! Visszatérve a Sparira, Fináczy odakerülése idején meglendült a 470-es program, aminek ő valamilyen vezetője volt a Sirály műhelynél. Kétszer vagy háromszor nyertem 470-es junior bajnokságot. Aztán kinőttem a junior korból, és az 1980-as olimpia előtt már részt vettem a felkészülési programban. Fináczy Gyuri kapott erre egy hajót, de ő valamilyen okból akkor kiszállt. Szépfy Tibivel, aki sajnos már szintén nem él, indultam a válogatókon is, nem sok sikerrel.
- Egy év múlva viszont már újra, és igazán kezdődött a hollandizás!
- 1981-ben, a sikeres olimpia után Detréék kaptak egy új Hollandit, így felvetődött, hogy ki menjen az olimpiai bronzérmes hajóval? Az egyesület úgy döntött, hogy nem a ranglistán következő kapja, hanem fiatalokat ültetnek bele. Így lettem én a kormányos. Akkoriban az volt az elfogadott, hogy nem én választottam magamnak mancsaftot, hanem Dolesch Iván. Ô úgy döntött, hogy Czeizel Balázs lesz a versenyzőtársam. Ott téblábolt a klubban, én csak akkor kezdtem megismerni, amikor egy hajóba kerültünk.
- Miért olyan szokatlan ez ma? A legtöbb sportágban az edzők döntik el, hogy ki kivel legyen párban, csapatban. Nekik kell látni mit kíván az eredményesség.
- Más volt a finanszírozás. Akkor a klub adta a hajót, a felszerelést és megszabhatta ki kivel menjen. Ma a szülők szponzorálnak, ők veszik a hajókat. Persze a vitorlás nagyhatalmaknál most is működik ez, hogy megpróbálnak megfelelőnek látszó embereket egy hajóba terelni. Látom Fundák Gyuri munkáját Ausztriában. Csodálatos eredményeket ér el. Ehhez hozzá tartozik, hogy kőkeményen tereli össze a megfelelő embereket, miközben hadakozik a rossz párosítások ellen. Nálunk ez megszűnt. Szóval összeültünk a Balázszsal. Sose felejtem el, az első verseny Siófokon, tehát nekem otthon volt. Megnyertük. A versenyeken ezután is ott voltunk az első háromban. Kétségtelen, hogy ebben közrejátszott az, hogy egyből egy komplett, nemzetközi szinten versenyképes hajóba ültünk bele. Más klubban egy fiatal nem jutott ilyen lehetőséghez. Aztán az élet úgy hozta, hogy nagyon sok emberrel hollandiztam. Nekem sok időm volt, akkor még nem tanultam tovább, Balázsnak meg jött az egyetem, ami fontos dolog. Döntenie kellett, hogy mennyit tud hajóba ülni. Így aztán versenyzőtársam volt Gáborjáni Szabó Gábor, Hajtó Gábor, végül jött Argay Béla, akivel eljutottunk oda ahova...
- Mikor jöttek a jó nemzetközi eredmények?
- Ez szép lassan épült fel. Mi tulajdonképpen egy Kieli Világbajnoki Hét megnyerésével lendültünk meg. Akkoriban nagy mezőnyök voltak az olimpiai osztályokban, és a világbajnokságokkal párhuzamosan, külön pályán megrendezték ezt a versenyt, ami tulajdonképpen az osztály utánpótlását szolgálta. Jó sok hajó indult ezen is, és mi ezt nyertük meg.
- Ez mikor történt?
- Ha jól emlékszem, 1987-ben. Nem vagyok benne egészen biztos. Megnézhetném a díjon, de a kupáim jó része Kaposváron a Sportmúzeumban van. Nem vagyok jól adminisztrált sportoló, fogalmam sincs, nem emlékszem pontosan egy csomó eredményre. Feleségem jobban tudja, ő számon tartja. Azt se tudom pontosan hány Magyar Bajnokságot nyertem. Ha kérdezik nem tudom megmondani. Össze kéne számolni...
- '87-ben már a legjobb magyar egységek közé tartoztatok!
- 1988 fontos időszak volt, a szöuli olimpiai válogatók ideje. Ott elég sok minden történt, de ez legyen az ő gondjuk, mi abból kikerültünk...
- Ekkor volt a pengeváltás Detréék és Litkey Botond között az olimpia csapattagságért?
- Detréék visszaültek Solingból, alólunk meg kivette a klub a hajót. Ôsszel elraktuk, és tavasszal nem találtuk. Ez körülbelül így történt. Mi kivontuk magunkat ebből a harcból. Később aztán indultunk a medembliki világbajnokságon. Addigra megjött Detréék új hajója, mi visszaültünk a régibe, de elég felkészületlenül, esélytelenül vágtunk neki. Ezzel lezárult egy korszak. Ekkor jött a forradalom a Spariban: az eladják a klubot, nem adják, megszerzik a sportolók, nem szerzik meg a sportolók és így tovább... Akkor sokan elmentek, máshová kerültek. A sztárokat eladták Alsóörsre, vagy inkább oda menekítették. Én ezt az egészet Siófokról néztem, meg olvastam az újságokban. Sok közöm nem volt a történtekhez. Majthényi Zsombi bácsi - sajnos már ő sem él - volt az, aki bíztatott minket: hozzuk el a hajót, és kezdjük el a felkészülést az 1989-es balatonfüredi Európa-bajnokságra. A Spartacus a hajón kívül semmit nem tudott adni. Ekkor nagyon komoly segítséget kaptunk az akkori rivális klub vezetőjétől, Erdélyi Istvántól. Ô a válogatott keret edzője, menedzsere is volt. Pisti ugyanúgy kezelt minket, mint a saját klubjának a versenyzőit. Ugyanazt a lehetőséget, felszerelést kaptuk, mint a BKV versenyzői, és közösen készültünk. Ide tartozik még Horváth Laci személye. Vele a 470-es korszakban vitorláztam. A Spariban nem csak a kezdőknél, de a versenyzőknél is bevett képzési mód volt, hogy a tehetséges fiatalt, akár kormányost, akár mancsaftot összeültették egy tapasztaltabb, sikeres, de az élversenyzői életből valamiért már kifelé tartó öregebb vitorlázóval. Ez tudatos és nagyon hatékony nevelési módszer volt Dolesch Ivánnál. Horváth Lacitól rengeteget tanultam, így amikor Hollandiban segítségre volt szükségem, őt kértem fel edzőnek. Döntően itthon készültünk, talán csak két nemzetközi versenyre utaztunk el. Nagyon jó hangulat volt és remek társaság. Hollandiban akkor Litkey Botond volt a komoly ellenfél. Ô egy művészember, de baromi jó edzőpartner! Száz százalékig adta magát. Jó és gyengébb periódusai voltak, de ha úgy gondolta, hogy vitorlázik, akkor nagyon odatette magát. Kemény ellenfél, de remek partner is volt. Így lehetett jól felkészülni az Eb-re. Nekünk semmi pénzünk nem volt, így a hyeres-i vitorlás héten is a Szövetség és Erdélyi Pisti segítségével vehettünk részt. Itt mindketten, Botondék is, mi is csillogtunk egy kicsit a futamokban, ha ez a végeredményben még nem is látszott.

- Ezek után mennyire éreztétek esélyesnek magatokat az Európa-bajnokságon?
- Úgy gondoltuk, hogy a mezőny első felében végezhetünk, azt persze nem is álmodtuk, hogy nyerhetünk is. Technikailag mindenünk megvolt, egyenrangúak voltunk bárkivel. Hyeres-ben láttuk, hogy nincs sebességhátrányunk. Azt viszont nem gondoltam, hogy a helyismeret, meg a hazai vízen meglévő különleges versenymotiváltság ennyit számíthat.
- Minden futamra pontosan emlékszel?
- Az összes nincs előttem, de például az elsőre nagyon emlékszem. Zivataros, nagyon összevissza időjárás volt. Ez az első futam az egész Eb-re megadta az alaphangot. Káoszos volt, a negyvenedik helytől a hetedikig mindent megjártunk a célig, de aztán jól jöttünk ki belőle, és egész elfogadható helyen futottunk be. Ez adott egy lökést, és amikor eljöttek azok a szép kis nyugati szelek, azokban mintha zsinóron húztak volna minket, úgy mentünk. Csak egy futamot nyertünk meg, de négyben is vezettünk. A rajtok után az első kreuzokban nagyon jól jöttünk el, raumban kétszer is hatalmas előnyünk volt. Aztán elszúrtuk, de nem nagyon! Egy ilyen nagy mezőnyben olyan sokan támadnak, hogy el kell dönteni ki ellen védekezel.
- Az utolsó futamra viszont biztosan emlékszel!
- Úgy volt, hogy ha nincs futam mi nyerünk. De nem féltünk a helyzettől. Biztosak voltunk benne, hogy meg tudjuk nyerni. Ha mégsem sikerül, és valahol az első hat közt végzünk, azzal is kiegyeztünk volna. Jól indult a futam, sikerült a rajtunk. Tudtuk, hogy biztonságra kell törekednünk. Középen, időben indítottunk. Éppen a Tihanyi-cső bejáratánál volt a kreuzbója. A csőből fújó nagyon gyenge szél volt, mert amikor hollandiban már mindkét embernek benn kell kucorognia, azt már megette a fene. Jól felértünk, az ellenfeleket figyeltük, és minden ránk veszélyes hajó messze mögöttünk volt. Az első raumban ragadtunk meg igazán. Megpróbáltunk mélységre menni, és felülről kikerült minket vagy húsz hajó. Onnan kezdődött a vesszőfutás. Négykörös pálya volt, amin tiltott volt a rövidítés. A rendezőség kezdte módosítani és nyújtani a pályát. Látták, hogy rosszul állunk, és remélték, hogy így kifutunk a limitidőből. Viszont egy nagyon élénk nyugati szél érkezett az utolsó kreuzra. Addigra már elég jól feljöttünk, talán tizediknek kerültük a leebóját.
- Onnan feljebb kellett jutni, hogy megnyerjétek az Eb-t!
- Végül negyediknek értünk célba. Ekkor már megint az a gyönyörű, kettes-négyes közötti kifújt nyugati fújt, amiben extra sebességünk volt. Egy határozott jobb oldalt húztunk a hajógyári öböl felé, ami nagyon fizetett. Közben az élmezőny egymást kergette a hegy alatt, mi meg feljöttünk egészen rá az első háromra. Ez bőven elég volt, mert mindenkit megvertünk, aki veszélyes lehetett. Érdekes futam volt.
- Mivel magyarázod elsősorban a győzelmeteket?
- Itt is visszaköszönt az, amit edzőként azóta is vallok: valami pluszt kell hoznod ahhoz, hogy világversenyt nyerhess. Abban a középszélben sebességfölényünk volt. Edzőként is abban settenkedem, hogy az emberekben meglássam, melyik széltartományban képes extrára, és azt kell erősíteni. Enélkül nem fogsz nyerni. Lesznek futamok, amikor ez nem jön ki, mert nincs olyan szél, de hát a versenyek azért hat-hét naposak, hogy sokféle szélben vitorlázzanak.
- Megkaptátok a megfelelő elismertséget az Európa-bajnoki címért?
- Igen, az akkori viszonyoknak megfelelően, igen. A sajtónk nagyon jó volt, tévé, rádió, újságok egyaránt. Az anyagi elismerés akkoriban nem volt jellemző, azt nem is kérem számon senkin. Talán negyvenezer forintot kaptunk fejenként, de ezzel semmi probléma, anynyi volt a központi kvóta, más sportolók is ennyit kaptak hasonló eredményért.

- Jött a következő cél, az olimpia!
- Következett egy újabb nagy váltás. Bélának el kellett döntenie, hogy elmegy-e külföldre tanulni, hogy a saját egzisztenciáját megalapozza, vagy vitorlázik. Azt hiszem okosan döntött: az élet hosszabb, mint egy vitorlás karrier. A bizonytalan olimpiai szereplés ellenében a boldogulást választotta. Nem okozott feszültséget köztünk, megbeszéltük, és azóta is nagyon jóban vagyunk. Mindenestre kellett keresni egy új embert, ráadásul elég rövid idő alatt. A Repülő Hollandi abszolút kétszemélyes hajó, ott kormányos és legénység között nulla a különbség. De ez igaz minden trapézos osztályra! A jó kormányos is meghal, ha kiveszed mellőle a mancsaftját, még akkor is, ha hasonlóan jó embert kap maga mellé, csak nem találják meg az összhangot. Nem is az volt a baj, hogy ne találtam volna megfelelő embert. Somogyi Tamás az én döntésem volt, és Soma jó csapattárs. Most, messziről visszatekintve látom a hibát. Somával végre bekerültünk az FD-osztály megfelelő súlycsoportjába. Ô jó tizenöt kilóval nehezebb volt Bélánál, ami kellett volna ahhoz, hogy eredményesek legyünk. Csak éppen ez teljesen más hajóbeállítást, más hajóvezetést igényelt, mindent megváltoztatott. A probléma megoldásához bizonyult kevésnek az időnk. Talán ha kicsit több időnk van... Nem gondolok nagy dolgokra, de középmezőnybe beférhettünk volna, mert úgy is kezdtük: az első bójához negyediknek értünk fel! De nem volt szerencsénk. Az első kör végén felakadtunk egy rossz helyen álló motorosra. Lee taktikából jöttünk, az meg nagyon hosszú horgonyon benn állt a pályán. Nem indul jól egy olimpia, ha rögtön az elején elvontatsz egy rendezőhajót! Persze nem ezen múlott, ez csak egy epizód volt. Igaz, minden mindennel összefügg, és ott nem indult meg az a szárnyalás, ami megvolt a balatoni Eb-n.
- Ezután le is zárult az élversenyzői korszakod!
- Szívesen folytattam volna Sztárban, de ennek semmilyen feltétele nem látszott. Ekkor kaptam a felkérést, hogy legyek a válogatott edzője. Ezen elgondolkodtam, ez új élethelyzet volt, aztán belevágtam. 1993-tól 2000-ig voltam szövetségi kapitány. Szép időszak volt. Beleesett az atlantai olimpia, amelyen először csak lehetett kavalifikáció után bejutni. Nagy létszámú magyar csapat indult. Akkor volt a rendszerváltás, és új struktúrába kerültek a klubok. Sajnos akkoriban nem kerültek a helyükre bizonyos dolgok, és ezt nyögjük máig is.
- Mire gondolsz?
- Szerintem rosszul kezelte és rosszul kezeli a magyar vitorlázás a kívülről jövő támogatókat. Akkor például megjelent a Fotex csoport komoly szándékkal, mégsem jött ki az egészből semmi. Elvették a támogatók kedvét, valamit nagyon rosszul csináltak. Sokkal több időt, energiát kellett volna rájuk fordítania valakinek, valahol. Ez azért baj, mert volt egy jó szándékú kezdeményezés, hogy valaki sok pénzt tegyen az élsportba, és ezzel szemben az egész elaprózódott. Ezzel talán több más, hasonlóan potenciális támogató kedvét is elvették a dologtól.

- Látsz jó ellenpéldát, valami bíztató jelet napjainkban?
- Például a Tihanyi Yacht Egyletet. Ôk nem közvetlenül az élversenyzőkbe ölték a pénzt, hanem elkezdtek egy nagyon tudatos, hosszú távra dolgozó ifjúságnevelést. Ennek most már látszanak az eredményei, és azt hiszem, hogy ez csak a kezdet. Nagyon jó példa, érdemes támogatni és propagálni. Javaslom annak, aki segíteni akar, hogy alapítsanak ilyen műhelyeket. A Balaton elbírna több effélét is. Vannak hasonló kezdeményezések, bázisok, Balatonfüreden, Fűzfőn vagy Révfülöpön, amelyek megérdemelnék a támogatást. Ehhez már csatlakozhat az egész sportpolitika. Nem jó az, hogy a Magyar Vitorlás Szövetség olyan szolgáltatásokat ad, aminek az árát a vitorlázók nem fizetik meg. Nyugodtan írd ezt le, ha megostoroznak érte, akkor is vállalom! A most fizetett tagdíj nem fedezi a rendszer működését, és azt sem, amit ezért cserébe az MVSZ ad. Ha ebbe nem férne bele, csak mondjuk heti kétórás nyitva tartás, akkor annyit kéne adni. Mert ez a helyzet most azt jelenti, hogy a sportág támogatói által befizetett összegekből kapja a szolgáltatást a tagság. A versenyrendezéstől az iroda fenntartásáig, az egész rendszer működtetését. Ôk a vitorlássport támogatására adják a pénzt, amit szerintem az utánpótlásra és a versenysportra kéne fordítani. Az a sok minden, amit az MVSZ ad, a versenyrendezéstől a ranglisták kidolgozásán át a mindenféle eseményekig rengeteg munkát követel, aminek az elvégzése sokba kerül. Ha minderre szükség van, akkor azt fizesse meg a tagság, a támogatók pénzének egy részét pedig inkább állítsuk az említett műhelyek mögé.
- 2000 óta mit csinálsz?
- A Sydney olimpia előtt egészségügyi problémáim adódtak, magammal kellett foglalkoznom. A felkészülés végén már nem vettem részt és nem is utaztam ki. Aztán az olimpia után felvetődött, hogy folytassam a szövetségi kapitánykodást, de annyira kevés pénze volt az MVSZ-nek, hogy nem láttam értelmét. A fizetésemet, a költségeimet ki tudták volna fizetni, de a versenyzőknek nem jutott utazásra, felkészülésre. Nélkülük pedig mit csináljak? Akkoriban indítottuk a vállalkozásunkat is, és úgy láttam jobb ha abban tevékenykedek, így inkább lemondtam a szövetségi főállású megbízást. Esetenként azóta is dolgozom a vitorlázókkal, a Szövetségnek is, de nem főállásban. Vállalkozó edzőként is tevékenykedek. Most is dolgozom a junior 470-es válogatottal. Nagyon kedves munkám volt, amikor Weöres Mártiékkal dolgoztam. Ôk még Sydney előtt felkértek, hogy az olimpiára jutásukat segítsem. Ez akkor a nagyon rövid idő miatt nem sikerült, de tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy nem jutottak ki már akkor az olimpiára. Később az athéni játékok előtt újra dolgoztam velük, és akkor már sikerült.
- Akkor te biztosan a Shosholozának drukkoltál a Louis Vuitton Kupán! (Abban a csapatban dolgozik Weöres Márti.)
- Egyértelműen. Igyekszem nyomom követni eseményeket. A szememben technikailag az a vitorlázás csúcsa. Amivel az America's Cupon nem foglalkoznak, azzal nem is érdemes.
- Neked a versenyzés manapság már csak a hetvenesezés a Capellával?
- Engem érdekel, izgat sok minden, de leginkább csak erre jut időm. Egyre jobban kedvelem a tengeri bajnokságot is. Megtetszett. Egy őszi szabadság a haverokkal, jó szórakozás. És persze a Hetvenes Cirkáló, ami gyönyörű hajó, ráadásul egy olyan jó társaság jött össze a Capellán, akikkel még egy ladikban is érdemes lenne elmenni.

Ruják István