A magyar vitorlázás legendái
Starnfeld Iván, 1930-2009
167. Hajó Magazin, 2009. június

Ivánnal 2004 decemberében beszélgettem. Nehezen vettem rá, szerényebb volt Ô annál, hogy interjút adjon. Úgy érezte nem illô. Pedig hosszú évtizedeken keresztül az ô személyisége határozta meg a Vitorlás Szövetséget. Kompromisszum kész, kedves ember volt, akivel könnyu volt együtt dolgozni. Alább a 2005 januári számunkban megjelent beszélgetést közöljük.

A 1930-ban született. Egész élete a vitorlázáshoz kötötte. 1947-ben ô építette az elsô Cadetot, majd a hajó kalandos úton lejutott Siófokra. Éveken keresztül vitorlázott a Budapesti Vasasban Siófokon, aztán ô lett a szakosztályvezetô. Amikor az egyesület telepet cserélt az addig Almádiban muködô MAHART-tal, és a Videoton fennhatósága alá került, eljött. Ekkor már társadalmi munkában a Magyar Vitorlás Szövetségben dolgozott.

- Miután eljöttem a Vasasból, egy ideig nem vettem részt a vízi munkákban. Korábban elvégeztem a TF-en az edzô szakot, vezettem edzéseket és rendeztem versenyeket. Szívesen foglalkoztam a vitorlázás szervezésével. Olyan munkám volt, hogy sok szabad idôvel rendelkeztem. Délutánonként bejártam a szövetségbe, számoltam a ranglistákat, kiírásokat készítettem és részt vettem mindenféle szervezési munkában.
- Járt ez annak idején tisztséggel?
- Eleinte nem. Akkoriban többen is társadalmi munkában segítettük a szövetség munkáját. 1973-ban aztán felkértek a Szervezési Bizottság vezetésére, és azt el is vállaltam. 1975-ben lettem fôállású fôtitkár. Akkor éppen egy éve nem volt már elnöke a szövetségnek. Én vittem az ügyeket. Nagyon jó kapcsolatom alakult ki a szövetségi kapitány Sigmond Andrással és Tóth Lászlóval, aki 1978-tól 1986-ig volt az elnökünk. Sikeres idôszak volt. Számos világversenyt rendeztünk, voltak komoly sportsikerek is. Sok mindent meg kellett tanulnunk. A vízi munka mellett szállást biztosítottunk, és bizonyos esetekben védelmet szerveztünk a versenyzôknek. 1997-ben mentem nyugdíjba, de azóta is dolgozom.
- Ha ki kellene emelnie egy embert, akivel az elmúlt évek során együtt dolgozott, akkor ki lenne az?
- Inkább kettô lenne, az egyik Tóth László, a másik Balogh Zsuzsa.
- Ha két versenyzôt?
- Fináczy György és Tuss Miklós.
- Elégedett?
- Ha arra gondolok, hogy hány hajó versenyez ma az országban, akkor elégedett vagyok. Ha arra, hogy hány világ- és Európa-bajnoki érmet nyertünk, akkor is. Nem hiszem, hogy harminc évvel ezelôtt valaki is biztosra vette volna, hogy ennyi hajó lesz és hogy ennyi világversenyt tudunk majd rendezni. Nem is elsôsorban az olimpiai osztályok eredménytelensége fáj, az utánpótlás helyzete keserít el, persze, a kettô összefügg. Ha el akarunk érni valamit, ezen kell változtatnunk.

Eddig az eredeti szöveg. Azóta eltelt négy és fél év. Felnôtt egy fiatal ambiciózus edzôgarnitúra és a kezük alatt a legtehetségesebb magyar vitorlázó generáció, aki valaha a Balaton vízén járt. Kitunô eredmények vannak, a magyar Optimist csapatot tisztelettel és elismeréssel fogadják mindenütt Európában.

Tudta és látta ezt Iván bácsi is, hiszen élete utolsó pillanatig aktív volt és részt vett a szövetség napi munkájában. Bár Starnfeld Iván minden vágya így teljesült volna, mint ez!

Nyugodj békében Iván bácsi! Emléked velünk marad, amíg mi itt vagyunk.

Litkey
Fotó: Balogh Judit