A magyar vitorlázás legendái
Szilvi
167. Hajó Magazin, 2009. június

Egy soha el nem hangzott beszélgetés Székely Szilviával. Semmi spirituális vagy túlvilági. Egyszeruen csak sokat beszélgettünk. Ez az írás felidézett részletekbôl, jelen idôben és a képzeletben történik.
Nélküle.

Pontosan így el nem hangozhatott, hiszen az utolsó hónapokban a kórházban, tudva az elkerülhetetlent, csak színjáték zajlik. Én játszom az optimistát, aki vidáman hozza a híreket a már soha el nem érhetô világból, és minden apró pozitív jelre, javulásra rávágom, hogy: - Na ugye! - meg, hogy: - Kilábalsz te ebbôl is. Ô meg tetteti, hogy elhiszi mindezt, miközben tudja, hogy játszunk.

Aztán ahogy telik az idô, romlik a helyzet és elfogy a test, egyre gyakrabban hiteti el magával az ámítást a jövôrôl. Nem hosszú évekrôl, de legalább hónapokról, hetekrôl. Legalább tavaszig, a Balatonra menésig. Legalább amíg Dóri hazajön, vagy Dezsô elsô versenyéig...

Majd ahogy kifogy a szusz és a szelleme elfogadja a test jelzéseit, igyekszik még cselekedni, rendet rakni. Már nem tud felállni csak segítséggel, de ha függôlegesbe kerül azonnal jön-megy, mint korábban mindig. Csekkeket fizet be és pöröl otthon, hogy mi melyik fiókba való. Mintha ez elrendezné az elrendezhetetlent. Mintha betölthetné az űrt, amit a szerettei közt majd hagyni kénytelen.

Ám ez a látszat rendrakás kell ahhoz, hogy végül belenyugodjon a holnapok elvesztésébe. Elbúcsúzik, megbékélve megadja magát. A szelleme, a tudata elengedi a lelkét és a motor csendben leállhat.

Az utolsó hónapokban sokat jártam nála otthon és még többet a kórházban. Mindig félve mentem, hogy mivel szembesülök. De az utolsó találkozásunkkor nagyon pontosan tudtam és tudtuk, hogy ez az. Elintézte, amit még lehetett és elengedte a gázkart.

Többé már nincs találkozás. Viszont kimondhatóvá lettek a tapintatosan elhagyott, csak elképzelt, vagy valamikor régebben elhangzott gondolatok, amelyekre úgyis tudtuk a válaszokat.

- Látod? Legenda lettél!
- Inkább éltem volna még...
- Hány éve tudod, hogy...
- Tizenöt éve derült ki a betegségem. Egy utazáson bekapott vírus megtámadta a vérképzô rendszeremet. Egyik pillanatról a másikra lebénultam. Voltam a klinikai halál állapotában is. Láttam az alagutat, a fényt, amit nem tudok jól leírni milyen volt. De visszajöttem és aztán együtt éltem ezzel a gyógyíthatatlan valamivel. Akkoriban halt meg az apám. Minden rossz azután történt velem. Talán ô intézte így fentrôl és ezzel figyelmeztetett, hogy álljak le, ne akarjak neki megfelelni, mert akkoriban nagyon a karrier érdekelt, a hajtás. Átgázoltam sokmindenen és eközben elmentem az emberek mellett, csukott szemmel. Abba kellett hagynom a munkámat. Pedig szerettem azt is. Kulturális rendezvényeket szerveztem, aztán meg egy nagy könyvesboltot vezettem a Váci utcában. Nagy sokk volt a kényszerű befejezés. Hirtelen felesleges lettem, haszontalan. Alakult egy csoport, hasonló betegekbôl. Voltunk vagy tizenöten, közülük én húztam a legtovább. Engem életben tartott a víz, a vitorlázás, ti vitorlázók. Már a jobbik fele.
- Nehéz elképzelni, hogy nem törôdtél az emberekkel. Mi úgy ismertünk, hogy nagyon szerettél segíteni, tenni értünk, igaz ugyanakkor mindig haragudtál is valakire.
- Nem bírom, ha valaki nem tesz semmit, de még jobban, ha keresztbe tesznek. De minek beszélünk énrólam? Érdekel ez valakit egyáltalán?
- Nem voltál túl érzékeny?
- Hát. Az voltam? Lehet. De ha olyan gyakran támadott hátba olyan, akitôl ezt nem vártam! Akit szerettem és aztán valamilyen piti érdek miatt ellenem fordult.
- Azért az is megesett, hogy valakit elszidtál mindennek, pár hónap múlva meg már ô volt a legjobb...
- Ide figyelj, hagyjál már békén mert bokán rúglak! Most miért kell kötözködnöd?
- Jó, jó nyugi! Már ne veszekedj, ôszintén beszélhetünk! Ne aggódj, azt sokan tudtuk, hogy elég kemény vagy.
- Kemény? Talán az. Apámtól, a gyerekkorom eseményeibôl, amikor tízévesen megértem, hogy ôt éjjel elvitték az ÁVÓ-sok, és nekem kellett gondoskodnom a hatéves öcsémrôl, megtanultam, hogy ne adjam ki magamat senkinek. Mert bántani fognak. Mert fáj. De az utóbbi években már egyre sérülékenyebb voltam.
- Hát az a rengeteg gyógyszer, amit szedned kellett személyiséget romboló hatású. Hidd el másokat, gyengébbeket ez még jobban megváltoztat! Egész jól megtartottad magad eredeti önmagad közelében.
- A mozgás, az kell, az segít. Tenni-venni, intézkedni, megoldani és fôleg látni mindennek az eredményét és ahogy örülnek. Egy jól szervezett díjkiosztó, ahol mindenki tapsol és elégedett. Különösen a fiatalok, a gyerekek öröme kell, az mindennél jobb. Persze az sem rossz érzés, ha sikerül valakit a vízre, a jóba csábítani, vagy aki elveszett valahol, újra visszahozni. Tudod, hogy Haán Andrist huszonkét év kihagyás után tudtam visszacsalogatni? Végre lejött egy Laurel Kupára, de egy nappal korábban. Azt mondta elôbb kipróbálja, hogy megy-e még a finnezés, mert ha gond van ô inkább eltunik. Megnyerte a versenyt! Meg a Finánczy Gyuri is újra finnezni kezdett.
- Nem Finánczy, hanem Fináczy!
- Hagyjál már békén! Tudod, hogy mindig elkeverem a neveket! Különben is a Gyuri azt mondta, nekem lehet.
- Amikor beteg lettél és felborult az addigi életed, miért pont a vitorlázáshoz tértél vissza?
- Az ember, ha valami nagy bajból kell kimásznia visszamegy oda, ahonnan indult. Én visszajöttem a vitorlázók közé. Közétek, akikkel felnôttem. Hiszen huszonegy éves koromig versenyeztem! Egyébként a finnesek tehetnek mindenrôl! Ti akkoriban, amikor nekem az nagyon kellett, elhitettétek velem: rám van szükség a hajóosztály életben maradásához. Ez persze nem volt igaz, de én el akartam hinni, mert azt sugalltátok, hogy a munkám kell, és én nélkülözhetetlen vagyok. Tettem hát amihez értek, elmentem szponzort, engedélyeket szerezni, intézkedtem. Meggyôztem embereket, hogy ez jó dolog és segítsenek, vagy meggyôztem vitorlázókat a visszatérés lehetôségérôl, akik korábban abbahagyták. Sok szeretetet és elismerést kaptam cserébe, de bántást is persze. Ha fájt odébb álltam és máshol folytattam.
- Kik nem bántottak meg soha?
- A gyerekek, az utánpótlás korúak. Velük nincs kétségem, hogy kellek-e, ôk a szemükkel válaszolnak kérdés nélkül. Egy Zoom világbajnokságot szervezni csoda volt, vagy nagyon büszke vagyok az ötletemre, amibôl megvalósult a fiatalok támogatása és jelenléte a tengeri bajnokságon. Ezek a dolgok felhôtlen örömet adnak, ott nem kell kételkednem magamban és senkiben.
- Gyakran elkeseredtél, kiakadtál, megfogadtad, hogy te többé a lábad be nem teszed ide vagy oda. Aztán egy hét, egy hónap múlva újra ott pörögtél egy versenyen a résztvevôk érdekében.
- A kedvenc olvasmányaim közé tartozik Vercors: Clementine címu elbeszélése. Olvasd el, és megérted a lényeget! Én teszem, amire képes vagyok, az embereknek meg vitorlázni, élni kell!
- Most a Vitorlás Szövetség örökös tagjává választottak.
- Persze, mert tudták, hogy meghalok. Azért jutottam csak az eszükbe!
- Ugyan Szilvi! Frászt! Idén lesz vagy hat világverseny a Balatonon. Most télen kezdtek azon gondolkozni, hogy ki szervezze. Mindenhol az eszükbe jutottál hát, mert kellenél. Sokan nem is tudták, hogy baj lesz.
- Na jó, hát persze, hogy örülök, jól esik. Csak tudod: nem szabad kimutatni, kitárulkozni.
- Honnan volt ennyi energiád mindenre?
- A napfelkelte a legszebb dolog a világon. Ezt az intenzív osztályon mindenki tudja. Az emberek éjszaka halnak meg. És ha megéred a napfelkeltét, akkor megint nyertél egy napot. Ha ezt tudod, akkor könnyu cselekedni és sok mindent rövid idôbe suríteni.
- Mondtad, hogy amikor klinikai halott voltál, vagy tíz éve...
- Majdnem négy és fél percen át! Elment a memóriám, különösen a nevek. Azóta dossziékkal, füzetekkel éltem, mindent felírtam.
- Szóval azt akartam mondani, hogy akkor láttad az alagutat, a fényt.
- Igen, de nem tudtam semmihez sem hasonlítani. Mindig kerestem, de nem látni ugyanolyat. A balatoni naplemente fényeiben van olykor valami hasonlóan szép. Amikor vörös az ég alja, mert holnap szél lesz és a lebukó nap még ebbe beleragyog.
- A haláltól mégis féltél.
- Féltem. Ott a kórházban, szétesve, lefogyva, fájdalommal tele néha nagyon féltem.
- És mi van most? Mi történt?
- Na, ezt már nem mondhatom meg! Ide figyelj Ruják! Mindent nem intézhetek el helyettetek.

Fotó: Tóth Nóra