Sporttörténet
Tuss Miklós
36. Hajó Magazin, 1998. július

Tuss Miklós az idén múlt hatvanéves. Édesapja, dr. Tuss Miklós a háború előtti vitorlázás egyik kiemelkedő alakja. Az északi parton alakuló egyesületeket pénzzel és szakértelmével támogatta. Részt vett az 1928-as olimpiai játékokon a Hungária 6R Yacht fedélzetén. Számos, ma is futó hajó volt a tulajdona, többek között a Kékmadár és utolsó hajója, a Talizmán. Ezen a hajón Tuss Miklós is vitorlázott hatéves korában, mint ahogyan erről fényképek útján értesült.

A kezdet
- A háború miatt a család néhány évig nem vitorlázott. Édesapám, dr. Tuss Miklós úgy érezte, hogy más gyengén felszerelt hajójával már nem élvezné a vitorlázást - mesél erről az időszakról Tuss Miklós. - A Talizmán ugyan megmaradt, de teljesen kifosztva, nem voltak hozzá szerelvények és eltuntek a vitorlák is. Néhány év múlva aztán jelentkeztek, hogy lenne egy vitorla eladó, ami jó lehet a hajóra. Természetesen apám megismerte a saját vitorláit, de nem volt hajlandó velük vitorlázni. Ez a visszahúzódás nem jelentette azt, hogy már nem érdekli a vitorlázás. Ablakgittből és spatulából hajómodelleket épített.
Az Almádi Építőkbe 15 éves koromban kezdtem lejárogatni, a Kovács Elemér bácsi fia versenyzett ott Szalonkával. Akkoriban túraversenyeken harmadiknak elvihettek magukkal egy mocót, így néhány versenyre elmentem velük. Annak idején minden csütörtökön előadás volt a Váci utcában, a Csatornázási Muvek székházában. Oda rendszeresen jártam. Annyira szerettem, hogy ha valami rosszat csináltam, a szüleim azzal büntettek, hogy nem mehettem el. Mindig más-más előadó, Szénásy Józsi, Dömök Pista, Puskás Ubul tartott nagyon érdekes előadásokat. Sokszor nem fértünk be a helyiségbe, annyi volt az érdeklődő. Ezzel a sok elméleti tudással próbáltam ott a snipe-ban a verseny izgalmában rögtön mondani, hogy ejtsünk le, menjünk följebb, ez fog minket takarni. Aztán hamar leintettek, hogy kis kezdő, ne szólj bele, mert most itt a nagyok vitorláznak. És akkor befogtam a szám és csöndben maradtam.
Egy ifjúsági táborban kezdtem Siófokon. Összejött tíz kalóz a környékbeli egyesületekből. Köröztünk a pályán, és egy hét után úgy éreztem, hogy már nagyon jó vagyok, hiszen a többiekre egy hajóhosszt rá tudok verni. Hol az a nagy verseny? Menjünk, megverek mindenkit. Aztán beült a Dömök - az edzésen rendszerint utolsó helyen befutó hajóba -, és ránk vert egy fél bójahosszt. Leesett az állunk, és megértettem: ha az ember azt hiszi, hogy elért valamit, nem szabad megállni, mindig lehet fejlődni. Ez nekem nagyon nagy tanulság volt.

Kalóz
A Vasas szegény egyesület volt. Kispénzu, de erkölcsös, mondogattuk akkoriban. Így nem volt jó kalóz sem a klubban. Küzdöttünk a versenyeken és egyre jobb eredményeket értünk el. Kolos Ferivel mentem, aki később vírusos tüdőgyulladásban meghalt. A kalózos időszakból arra vagyok igazán büszke, hogy nyertünk két váltott hajós bajnokságot. Az első különösen izgalmas volt, mert csak a bajnokság első hat helyezettje indulhatott a versenyen. Abban az évben hetedikek lettünk a bajnokságon. De gondoltam, azért elmegyünk, hátha nem jön el valaki. Földváron volt a verseny, és valóban csak öten érkeztek, így mi is indulhattunk. Az külön történet, egy ilyen váltott hajós hogy nézett ki. Mindenki féltette a jó hajóját, ezért a legrosszabb hajót, ami volt a klubban, azt elhozták. Ilyen hajókból kellett kihozni a maximumot. Délelőtt és délután volt egy futam, közte ebédszünet. Itt mindenféle trükköt bedobtunk. Volt olyan hajó, amelynek nem hajlott az árboca, mert a forstag egy kinyúló vereten volt rajta, ha megfeszítettük, az árboc csúcsa előrehajlott. A baum alatt megkötöttük a kikötőkötéllel és az orrbikához kifeszítettük az árbocot. A fenékdeszkából letörtünk egy darabot, és úgy, mint a furészt forgatva, a lécet megfeszítettük. Gyönyöru íve lett, kilaposodott a vitorla, és így a leglassúbb hajóval futamot nyertünk. Ezt persze gyorsan, titkolva le kellett szerelni, mindent visszatenni a helyére. Ilyen technikai bravúrokkal lehetett ott még eredményt elérni.

Finn
Az első finnt Krasznai Anti bácsi csináltatta kint az Epernél, a Római-parton. Én is kimentem megnézni, lefényképeztem. Nagyon odavoltam, hogy micsoda klassz forma, de sajnos nem volt lehetőségem beleülni. Először épült Füreden egy sorozat, és abból Kováts Béla kapott egy zöld színut, a Reményt. Amit aztán egy év múlva én kaptam meg. Ugyanebben az időben, 1958-ban jöttek be az első repülő hollandik, de nekem nem jutott. Ez egy kicsit rosszulesett, hiszen annyira belém ivódott a kétszemélyes versenyzés, hogy finn dingiben még fél év múlva is, ha nagyon el voltam foglalva magammal, és néztem nagyon, hogy most hol lesz jobb szél, erre vagy arra, és belemélyedtem, na most forduljak, ne forduljak, mi legyen, amikor elhatároztam, na, akkor mégiscsak megfordulok, mindig elüvöltöttem magamat: fordulunk!
Kezdetben az olimpiai jolle mezőnye erősebb volt, mint a finné. Egy folyamat volt, míg a menők átültek az O jolléból a finn dingibe, és a fiatalok kerültek az O jolléba. Még kalózoztam, és a Béla bácsinak egy ideig párhuzamosan volt az O jolléja és az új finn dingije is. Ha ő finn-versenyen indult, megengedte, hogy én menjek az O jolléjával, mert a Hampelt meg kell verni. Az a lehetőség, hogy a Hampel Bimbi nyerhet, bántotta a Béla bácsit.
Kováts Béla kis növésu, nagyon izgága ember volt. Állandóan mindenre odafigyelt, például hogy a sekli szára vízszintesen álljon a forstágon, mert annak a légellenállása is számít. A csipkebogyótea be legyen hutve, a sapkája alatt mindig legyen egy smirglipapír, hogy az ultraibolya sugarakat visszaverje. Szóval egy ilyen bogaras, mindenre odafigyelő ember volt. Béla bácsi hajlandó volt elveszni a részletekben. Ennek ellenére nagyon jól vitorlázott. Időben meglátta a szelet, a szélfordulókat. Jól vezette a hajóját, küzdött, akart. Ezen a versenyen a mólóról volt a rajtlövés, és a hajógyári öböl felé kellett kreutzolni. Béla bácsi ellátott instrukciókkal, hogy csak a nád mellett kreutzoljak, és ne hagyjam, hogy a Hampel kerüljön a nád és én közém. Szerencsére gyenge szél fújt, hiszen alig voltam hatvan kiló, betartottam a Béla bácsi utasításait, és sikerült megnyernem életem első O jolle-versenyét. Ez a dolog lökést adott az én egyszemélyes versenyzésem felé.
Aztán megkaptam Béla bácsi levetett finn dingijét, és ezután együtt edzettünk, trimmeltük a vitorlákat. Az nagyon unalmas volt, félszélben oda-vissza vitorlázni. Jött a naplemente, gyorsan be kellett menni, nehogy párás legyen a pamut. Gyorsan elcsomagolni szárazra, ha elment a reggeli harmat, elő lehetett venni. Ez egy macera volt.
Amikor Kováts Béla bácsi megkapta a harmadik hajóját, az én hajómat a Fináczy Gyurinak adták. És elkezdődött a hosszú finn dingizős időszak, amikor igazán komolyan vettük a vitorlázást. Ezekben a finnekben még nem volt légszekrény és ventil. Ha felborult, azonnal elsüllyedt, ha megmerült, ki kellett lobogtatni és úgy kimerni a vizet. Szénásy Józsi Svájcból hozott két lenz ventilt. Elhatároztuk, hogy mi is csinálunk ilyeneket. Terveztem egy egész egyszeru kivitelt, és ezt sorozatban gyártottuk. A Vörös Csillag Traktorgyárban készült az egyik alkatrész, a FÉG-nél a másik, valaki hozta a harmadikat. Minden hétvégén ezeket öszszecineztük egy villanyrezsón. Egyetemre jártam, és tanultam térbeli szerkesztést. Megrajzoltam az első domború decket a finnre, hogy ne törje a lábat. Siófokon csinálták az első ilyen finn dingit, már légszekrénnyel. A Böröcz, Bauer, Oláh hármas építette a hajókat. Az öreg Schmalcz a muegyetemen textil tanszékén kísérleti szövéseket csináltatott, hogy muanyag vitorlaanyag-gyártás legyen Magyarországon. Ebből az anyagból kezdtem vásznat készíteni a Puskás Ubullal.
Később Fináczy Gyurival álltunk össze edzeni. Ő nagyon célratörő volt, mindent megragadott a győzelem érdekében. Finn dingiztünk jó néhány évet, nyertem két bajnokságot, 1961-ben az elsőt. Ekkor már világversenyekre készültünk. A hajóosztályok között óriási konkurenciaharc volt. Dolesh volt a válogatott edzője, ő a csillaghajót kedvelte, a többi osztály nála a fölösleges rossz volt. A finn dingiseket ütötték-vágták, nem kaptunk jó felszerelést. 1961-ben majdnem minden versenyt megnyertem, a következő tavasszal kiosztották a szövetségi vitorlákat, de az enyémet nem adták oda, mert egynek a raktárban kell maradnia. Azt hittem, felrobbanok. Másnap a rajt előtt átdobták a motorosról, hogy a befutó után adjam vissza. Ezt három versenyen eljátszották, aztán nálam maradt a vitorla. Ebben az időben 67 kiló voltam, de felvettünk pufajkát alulra-fölülre. Még nem volt limitálva a ruházat súlya. Így csuromvizesen mérlegeltem 90 kilóra. Az volt a tapasztalat, hogy a Balatonra nem kellett nagy súly, mert az erős szeles versenyek száma eltörpül, a szél is sokat forog, változik, fontosabb a jó taktika. Tengeren viszont dominált a sebesség, és ott a nagyobb termetuek voltak már akkor is a menők. A finn dinginél fontos az árboc-vitorla összhang. Azt szurtük le, hogy kell egy árbocvitorla a tengerre és kell egy másik a tóra.
A hatvanas évek elején hárman voltunk jók: a Schömer András, a Fináczy György és én. Az mindig hullámzott, ki szerepel jobban közülünk. Nekem nem volt szerencsém, mindig az olimpia évében volt öregebb vitorlám és szerepeltem gyengébben. Az emberi teljesítményben bíztam, és egy kicsit elhanyagoltam a felszerelést. Azt gondoltam, ha van egy jó vitorlám és árbocom, akkor már jó erdményeket érhetek el. Sokszor szembesülnöm kellett azzal, hogy kijött egy új típus, más szabás, és az ellenfelek felgyorsultak. A megrendelések nehezen mentek akkoriban. Az edzőnek jóvá kellett hagynia, az egyesületi költségvetésbe be kellett venni, és a szövetségnek devizát kellett biztosítania hozzá. Körülbelül egy év volt, mire átfutott. A Gyuri néha megcsinálta azt, hogy kimentünk, vett egy vitorlát és hazacsempészte. Így lett egy vitorlája. Én úgy gondoltam, minek vegyek vitorlát, amikor az egyesület úgyis vesz, mért költsek rá pénzt.
Fináczy György: 1964-ben együtt voltunk Kielben a Miklóssal. Nekem valószínuleg mázlim volt. Az első három futamban a Schömer vezetett még közülünk, és akkor én vettem egy új vitorlát a Ben Rowitztól, és a következő négy futamban az első háromban végeztem. Ez akkor nagy szenzáció volt. Utána már csak ketten a Miklóssal elmentünk Koppenhágába, ott jó erős szél volt. És ott is én voltam a jobb. Így kerültem ki egyedüli magyarként az olimpiára. Miklós inkább gyenge szélben volt jó, talán jobb is volt, mint én. A 72-es olimpiára megint nekem sikerült kijutnom. Választhattam egy edzőpartnert. Gondolkodás nélkül természetesen a Miklóst választottam. Nagyon sokat segített. Akkor minden felszerelést, a hajót, alumíniumárbocot és vitorlát is a rendezők adták. Ebben az évben találkoztunk először alumíniumárboccal. Az előző évben az angolok már bemutatták, de a 120 kilós, kétméteres emberüket már hármas szélben ott kerültem ki, ahol akartam. Látszott, hogy nagyon rossz, de behozták az olimpiára, így nekünk is venni kellett. Nagyon durung volt, próbáltunk rá vitorlát szabni, sikerült is. A Miklós sosem úgy mondott véleményt valamiről, hogy határozottan kijelentette, ezt vagy azt kell tenni. Ő elmondta a véleményét, hogy így látta, szerinte ezt kéne csinálni, de persze ebben még ez és ez benne lehet. Tehát ő nagyon mérlegelt mindent. Az olimpia előtt ott voltunk hetekig, nézegettük az ellenfeleket, és leszurtük a tapasztalatokat.
- A vízen mindig rivalizáltunk a Gyurival, már a sólyától versenyeztünk. Mindig voltak célok, ki éri el előbb a kikötőszájat, ki ér le előbb Földvárra az edzőtáborba. Amikor hajóba ültünk, az állandó éles küzdelem volt. Olyan soha nem volt, hogy csak úgy átvitorlázunk Füredre. Ha nagyon elhúzott valamelyikünk, akkor bevárta a másikat. Tudatosan igyekeztünk mindig összemérve vitorlázni. A parton pedig megbeszéltük, hogy mikor mit állítottunk, mit tapasztaltunk, mi volt a baj, mi nem ment. Az edzések hetven százalékában ketten vitorláztunk. A többi meghirdetett keretedzés volt. A Vasas áttelepült Almádiba, majd a Videoton megvette a székházat és vele együtt a telepet is.
A hajóépítés, hajófejlesztés folyamatos igény volt, és mi folyamatosan benne voltunk. Először a Böröcz-Bauerékkal alakítottuk ki a megfelelő gerinchajlást, megszélesítettük a tükröt. Természetesen a szabályok adta kereteken belül. Később ezt a munkát Füke Sándorral folytattuk. 75-ben kerültem át a Szpariba, de ott nem volt meg ez a technikai háttér, inkább a csillaghajó-építésben voltak járatosak. Egy ideig még dingiztem, majd az olimpiáig a Detréék felkészítését segítettem eleinte, egy másik repülő hollandiból partnerként, majd miután ez idegesítette őket, motorosból. A moszkvai olimpiára is kiutaztam velük. Aztán az olimpia után kaptak egy új hajót, és nem én kaptam meg a régit, gondoltam, itt már rám nincs szükség. 81-ben az Előrében adódott egy lehetőség, és átigazoltam oda. Még hollandiztam egy pár évet, aztán megüresedett a soling, és abban folytattam. Két év solingozás után 87-ben megnyertem a bajnokságot. Szövetségi kapitánnyá választottak, egy évig még versenyeztem, aztán abbahagytam. Azóta nagyhajóval versenyzek. Két évig voltam szövetségi kapitány. Ez idő alatt nyert Európa-bajnokságot a Pomucz-Argai kettős.

Szalagok
A vitorlázók nagy tábora nem tudja, hogy egy olimpiai osztályban milyen küzdelem van, milyen kemény felkészülésre van szükség. Az egyik elnökségi ülésen Dulin Jenő megkérdezte: mit tartok többre, egy finn bajnokságot vagy egy Kékszalag-győzelmet? Akkor mondtam, hogy egy finn bajnokságot háromszor többre tartok, hiszen ott éveken keresztül készül az ember, edz naponta, felszerelést tökéletesít, csiszol, tehát rengeteg munka van benne. Egyforma hajók egyforma sebességgel versenyeznek, valamiben többet kell nyújtani, mint a másik. A Kékszalagon viszont kölcsönkaptunk egy hajót, előző nap beültünk, és az olimpiai osztályokban megszerzett tudással lehetett azt elérni, hogy végigvitorlázzunk a tavon és megnyerjük. Szerencse is kell hozzá. Egy gyors hajó és a kishajókban megszerzett tudás. Ez lehet, hogy nagyképuen hangzik, de én nem tartom olyan nagy sportteljesítménynek. Lehet, hogy az ember életében kevesebb lehetőség adódik, vagy egy túravitorlázó úgy érzi, hogy mégiscsak háromszáz hajó indul a szalagon, ezért az a nagyobb teljesítmény. Én azt gondolom, hogy míg egy dingi-bajnokságon indul negyven egyforma hajó, addig a Manuállal három vagy négy ellenféllel szemben kellett küzdenünk. Négyből nyerni vagy negyvenből nyerni, az óriási különbség. Ezt meg tudom ítélni, hiszen négy Kékszalagot nyertem, kettőt legénységként és kettőt kormányosként a Manuállal. Illetve mi nyertük az első Balaton-kerülő Fehérszalagot is.
Egy túraversenyen nagyon tág lehetőségek vannak, ezért nem mindig a leggyorsabb hajó nyer. Szeles és szélcsendes zónák között kell választani és lavírozgatni, másrészt pedig nagyon fontos a figyelemkoncentrációt megtartani. Az elején úgy szoktunk indulni, hogy Csury Zolival - akiben teljesen megbízom - megbeszéljük, hogy ilyenkor ő figyel. Én pedig megpróbálok bóbiskolva indulni a nap elején, ami nagyon nehéz, hiszen felfokozott idegállapot van a rajt előtt. Sapka, napszemüveg, hogy ne érjen sok fény, ne fáradjon ki a szemem, kevés inger érjen. Igyekszem átvészelni a napot, hogy éjszakára friss maradhassak, és amikor hajnalban eldőlnek a dolgok, jó döntéseket hozzak.
1957-ben Schmalcz Józsi bácsi vezetése mellett mancsaftoltam a Nemere II-n. Akkoriban ezt úgy vettem, mintha egy egészen más sportág lenne. Érdekes volt a verseny, mert olyan nagy előnyünk volt, amikor a nap lement, hogy nem láttuk a Tramontanát. A holdfényben a cső előtt ért utol bennünket. Gyenge szeles raum volt, és abban sokkal gyorsabb a Trami. Utolért, elment alattunk, és akkor jött a kreutz Füredig. Nem tudott olyan élesen menni, mint mi, gyorsabb volt, de tompább, és eltunt a sötétben. Izgulhattunk a befutóig, amikor a célvonalhoz értünk, akkor derült ki, hogy van másfél hajóhossz előnyünk.
A második Kékszalagot 1981-ben nyertem Izsák Szabolccsal. Egy ideig a Hungáriával mérkőztünk, aztán a Berta jött a Rabonbánnal. Éles menet volt Keszthely felé a cső után déli-délnyugati szélben. Éppen nem tudtunk a révfülöpi kiszögellésnél elmenni, slágot kellett igazítani. Mondom a Szabolcsnak; te, sokkal gyorsabb ez a Rabonbán, mintha spárgán húznák, úgy jön ránk, mint az őrült. Valamit csináljunk! Ez mindig így szokott lenni? Erre a Szabolcs azt mondta, hogy ne izguljak, valahol el fogja hibázni, valamit rontani fog. De mondom, hát csak jön mögöttünk, jön utánunk, utolér és lehagy, mit lehet itt elrontani? Ne izguljak - mondta a Szabi -, el fogja rontani. Jó, hát akkor én nem nézek hátra, mert nagyon idegesít, hogy egy gyorsabb hajó pont vonalban jön mögöttünk, volt egy kilométer előnyünk, és már csak száz méter van. A révfülöpi kiszögellésnél száz métert följebb álltunk, és akkor ő is megfordult. Mi visszafordultunk, ő meg átment a déli partra teljesen, egy nagyon hosszú, értelmetlen negatívon. Ott megfordult. A déli parton leállt a szél, nekünk meg megjött és felélesedett Keszthelyig, már nem kellett fordulni. Éjszaka a déli parton mentünk, és közben bejött egy északi szél, ezért északon elment néhány hajó. A Béke meg még egy harmincas, és a Hungária. Feljött a nap, és ismét kreutzolni kellett Szemestől a csőig. A Hárpia nagyon jól kreutzolt, Szabolcsnak precíz jelölései voltak, hogy mit hova kell állítani, és jól vezette a hajót. Ennek köszönhetően, bár már fáradtak voltunk, méterről méterre ettük meg az ellenfeleket, és mire a csőbe értünk, már elsők voltunk. Onnan aztán csak félszélben be kellett rohanni.

Lopakodó
A Manuál 11 méteres one designnal 93-ban és 95-ben megnyertük a Kékszalagot, 96-ban pedig az első tókerülő Fehérszalagot. De szerettem volna három Kékszalagot nyerni egymás után. Építettünk egy hajót a 97-es versenyre. Sajnos későn kerültünk olyan anyagi helyzetbe, hogy nekiláthattunk az építésének. Erőn felül kellett teljesítenünk anyagilag és fizikai munka tekintetében is. A hajó nehezebb lett, mint amilyenre terveztük. Megpróbáltuk, nem sikerült. Eltörött az árbocunk nem sokkal a rajt után. Egy nehéz hajó inkább bő szélben lassúbb, a Lopakodó viszont éles szélben nem viselkedik úgy, mint ahogy az elvárható lenne. Az a probléma, hogy csúszik oldalt, mert kicsire terveztük a svertet. Azt gondoltuk, hogy siklani fog kreutzban is, de mivel nehéz lett, nem siklik, ezért csúszik oldalra. Nagyobb svertre van szükségünk, amit meg is rendeltünk Ferihegyen a Boeing-muhelyben. Sajnos nem tudunk kettőt vásárolni, ezért még az idén sem leszünk igazán jók. Minden fordulónál ki kell venni, és át kell rakni a másik oldalra. El lehet képzelni, micsoda veszteség ez egy két és fél méteres svert mozgatása közben. A Fehérszalagon mi vagyunk a címvédők, de kevés esélyt látok a győzelemre. Ha kifújt szél lenne és végig félszél fújna, nyerhetnénk, mert ilyenkor mi vagyunk a leggyorsabb egytestu, nem trapézos hajó. De ezen a versenyen lehet trapézolni, és többtestu hajók is indulhatnak.

Litkey