Portré
Bartos Dénes
81. Hajó Magazin, 2002. április

Csend van. A Kenese Marina-Port kihalt. A hajók - néhány kivétellel - még a parton várják a nagybetűs szezont. A kora márciusi estén csak egyvalaki járkál a mólón, hihetnénk őt beszökött andalgónak vagy szakmai kérdéseken töprengő hajósnak egyaránt. A sétáló alak Bartos Dénes, a kikötő vezetője, aki egyformán nyitott a tó szépsége és a Kenesén vízen átteleltetett négy hajó izgalmas, ám merőben műszaki problémákat felvető kérdései iránt. A mély, szinte színésziesen zengő hangú egykori épületgépészből árad a helyét megtalált ember kiegyensúlyozottsága.

Pesti vagyok, vagyis voltam. Apámnak a Margit körúton volt kiskocsmája, amelyet 48-ban annak rendje és módja szerint államosítottak. Elkerülendő a további károkat, azon nyomban leköltöztünk Földvárra a nyaralónkba, mely attól a pillanattól családi házként kezdett funkcionálni, azt nem is vették el. Hétéves voltam ekkor, és az első bicajos utam - emlékszem - a mólóra vezetett, ahol történetesen éppen akkor szerelték föl a bóján álló Hungáriát. Nem akármilyen találkozás volt ez. Én rögtön fölkiabáltam, hogy "bácsi, vigyenek el engem is!" és Fodor bácsi, a hajó akkori tulajdonosa szépen kibocizott az agilis kis porontyért, és megengedte, hogy a deck alatt merhessem a vizet - mert a Hungária már akkor is eresztett. Talán harmadszor járhattam a mólón, amikor Dolesch Iván, a sok nevet megért földvári klub szakmai vezetője visszaköszönt: "Te, fiam, mit keresel itt?" Kapcsolatunk innen datálódik, s habár kezdetben csupán a bójákon álló Kalózok merését bízta rám, később már én trimmelhettem a pamutvitorlákat is - ez már nagy szó volt számomra. Ivánt tekintem mesteremnek is, sőt tulajdonképpen úgy néztem rá, mint egy nevelőapára. Sokat köszönhetek neki.
Négy éve jártam már a Honvédba, amikor apám egyszer csak kíváncsi lett, ki az ördög lehet ez az Iván bácsi, akivel minden földvári történet kezdődik, s elindult ismeretséget kötni. Volt nagy hátbaveregetés, amikor kiderült, valamikor a háború előtt együtt kajakoztak a Dunán.
55-től kezdtem versenyezni. Az ifjúságiaknak akkor a Kalóz volt az első lépés. Eddigi egyetlen kormányosom, Litkey Balázs bő két hónapig tűrt meg a hajójában, mert mindig beledumáltam a dolgába. "Most fordulj, maradj csöndben, ha nem fordulsz, kieresztem a fockot" jellegű dialógusokat folytattunk, s ezt ő nem igen díjazta. Persze Iván sem volt elragadtatva. De, a "mit akarsz te tulajdonképpen"-re adott válaszomra, nevezetesen, hogy "Iván bácsi, én egy kormányt szeretnék", mégis rábökött egy roncsra. "Egy heted van az ifi bajnokságig, nosza." Jakab Simonnak, Imsinek hívták a manschaftomat, és ha Balázst nem is vertük meg, azért az első évadban rögtön a középmezőnyben végeztünk. A következő két esztendő azonban már aranyat hozott, s bajnoki címet szereztem immár Gereben Péterrel pályafutásom negyedik évében is. Kiöregedvén az ifi korból, Dolesch unszolására és a sikerekre való tekintettel starozni kezdtem. De hiába volt a vadonatúj hajó, a válogatott kerettagság, az eredmény csak nem akart jönni, egyszerűen nem bírtam megszeretni a kecskét. Azóta is jollézni kedvelek. Néha ma is kijárok laserezni, de csak a játék kedvéért.
Nos, hogy ne álmodjak hiába, Dolesch szerzett nekem egy Repülő Hollandit, ám a jolleszerelem dacára az eredmények csak elmaradtak. Ráadásul az egyetemi évek eljövetelével kicsit el is távolodtam a versenyzéstől, és nem is csak attól. Szinte szabályszerűnek volt mondható, hogy Iván, aki fantasztikusan értett a gyerekek nyelvén, tudta őket motiválni és egyszerűen mindent megtett értük - értem is -, nos ugyanez az Iván nem tudta elfogadni, ha valaki a tanulást választotta, ha valakinek más is megfordult a fejében, nem csak a vitorlázás. Nekem pedig akkorra már a zsebemben lapult a diplomám, és tudtam, amit mindenki tud, hogy a sportból megélni, pláne az akkori időkben képtelenség. Annak ellenére, hogy mindent Ivántól tanultam, megromlott köztünk is a kapcsolat.
Előtte azonban történt még valami. Kis híján a tóba vesztem. Válogatott kerettag voltam, repülő hollandiztam, amikor egy április elejei napon valami miatt késve tudtam csak a többiek után menni Füredre. Ráadásul rám maradt a feladat, hogy a válogatott keret összes vitorláját is átvigyem, valami tizenvalahány zsákot. Mondanom sem kell, hogy beerősödött, azt meg pláne nem kell mondanom, hogy a légkasztnikat nem zártuk be, a vitorlazsákokat nem kötöttük meg. Persze, hogy fölborultunk. A víz nyolcfokos, közel s távol senki, aki segíthetne. Illetve valaki mégis volt. Mázlinkra a füredi szőlőhegyen egy kapáló embernek az volt a szokása, hogy a sorok végéhez érve lelátcsövezett a tóra, és esetünkben egyszerre csak azt kellett látnia, hogy nem látja azt a hajót, ami az előbb még igenis megvolt. Az ember vette a fáradtságot, hogy letegye a kapát, és szólt a rendőrségnek. Azok kijöttek, átgázoltak a néhány hetes Walldorf hajón, mit mondjak, a társamnak a bokája is beletört a nagy mentésbe. A motorost végül mi vittük ki a partra. A Szívkórház szerint még úgy 15 percünk lett volna a fagyasztóban. De a történetnek itt nincs még vége. Korábban ugyanis kaptam Ivántól egy dzsekit. A római olimpiáról hozta, menő cucc volt, s a boruláskor - zsebében a személyi igazolványommal - elúszott. Sajnáltam a kárt, de még sajnálatra méltóbb volt, ahogy meglett a kabát. A víz ugyanis a déli parton egy friss vízi hulla mellett dobta partra, s a hatóságok bizony ott toporogtak szegény hitetlenkedő apám előtt, hogy közöljék vele a rossz hírt.
Nos, nem e történet mondatta velem, hogy a komoly versenyzést abba kell hagynom.
Egyszerűen nem tartottam tisztességesnek, hogy egykori eredményeimre való hivatkozással lekössek egy versenyhajót, miközben mögöttem ott volt egy sikerre éhesebb és fiatalabb generáció. 65 tájékán így úszott a képbe újra a Hungária. S a Hungáriával elúsztam a Honvédtól, el Földvárról. A hajó ugyanis egyike volt azoknak, amelyekkel egy barátom, Bodó Laci közreműködésével megalakítottuk az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság füredi szakosztályát, és elkezdtünk 6R Yachtozni. Azzal kezdtük, hogy lebontottuk a hajóra hányt kajütöt, amelyet az akkorra azt hiszem már Művész Telepre átkeresztelt Honvédban gányoltak rá. És megcsináltuk az első hazai aluárbocot is, amelyet csak néhány éve döntöttek ki a Hungáriából. Közben - szintén OMFB-s pénzekből - építtettünk a hajógyárban két Dragont, ami akkoriban ugye olimpiai osztály volt, vérre menő versenyekkel. Volt év, hogy a magyar bajnokságon tíz külföldi egység is rajthoz állt. A Nemecsekkel és a Nirvánával aztán természetesen megint egyre több versenyen vettünk részt. Például meghívattuk magunkat az osztrák bajnokságra az Attersee-re. Ott először csak teherautónkkal - a szocialista ipar valóságos műremekével - értünk el sikert, de a fagyos hangulat egyre engedett, ahogy kiderült, semmiben nem vagyunk gyengébbek, mint a jó sógorok. Mint a jó sógorok legjobbjai. Vagyis a Bodó házaspár manschaftolásával megnyertük a magyar mellett az osztrák bajnokságot is. Mártiról egyébként tudni kell, hogy a nemzetközi mezőnyben is megállta a helyét, úgyhogy a nőt nem lehetett a leggyengébb láncszemnek nevezni.
Voltunk aztán Warnemündében is, az NDK vitorláshetén, ahol harmadikak lettünk. A másik Dragon, Német Pista bácsi, a MVSZ egykori elnöke vezetésével mögöttünk végzett. Igen ám, de nem azért szálltam ki annak idején a Hollandiból, hogy ugyan Dragonban folytatva, de ugyanúgy mást se csináljak, csak vitorlázzak. Visszaültem tehát - ki fogod találni - hová? Igen, a Hungáriába!
Tíz évet sem töltöttem el újfent a Hungáriában, amikor megjelentek a Balatonon az első Solingok. Nekem természetesen ott volt a helyem, de Solingban már nem sikerült soha bajnokságot nyernem. Az igazság az, hogy akkorra már jobbak voltak Wossaláék, Fináczyék, Gömöri Paliék, meg aztán én már egy öreg füredi hajóval kapcsolódtam a versenyzésbe, amelyik vagy 200 kg-mal nehezebb volt a leggyorsabbaknál, de ez végül is csak duma. Jobbak voltak, és kész. Aztán az első itthon rendezett Európa-bajnokságon tizenharmadikként mégis mi lettünk Borókai Antival és Kovács Ferivel a legjobb magyarok.
89 óta már nem versenyzem. Na jó, a Fehérszalag viharos éjszakáján ott voltam, de már nem a kormány mellett. Már jó pár éve máshogy kötődöm a tóhoz. 69-ben a balatoni pártüdülők főmérnöke lettem, mégcsak a pártba sem kellett belépnem hozzá, és leköltöztem a Balatonra. A kilencvenes évekig hozzám tartozott többek közt a Club Aliga is, ahol a rendszerváltás után kivettem a kikötőt, és a második évben már 130 hajóbérlőm lett. De hát ezek forrongó idők voltak, és engem egyik pillanatról a másikra kigolyóztak Aligáról. Akkor döntöttem úgy, hogy bizonyos banki kapcsolatokat kiaknázva építünk egy kikötőt Kenesén. A Marina-Portot pedig már - azt hiszem - nem kell bemutatni.
Most két dolog van, amire nagyon vágyom. Ha minden igaz, akkor idén átvitorlázom az Atlanti-óceánt. Hogy versenyben vagy azon kívül, különösebben nem érdekel. A karib világban már megfordultam párszor, de az átkelés azért komolyabb menet lesz. A másik mérnöki minőségemből fakad. Amikor a mólón láttál sétálni, azokat a hajókat néztem, melyeket télre is a vízen hagytunk, s amelyekben semmi kár nem keletkezett, noha 30 centis jég fedte a Balatont. Ha minden igaz, jövőre megszűnik nálunk a szezon eleji és végi daruzás, a hajók a be nem fagyó öbölben fogják a tavaszt várni. Az ötlet pofon egyszerű, s mihelyt levédtem, elmondom neked ezt a történetet is. Addig is köszönöm, hogy meghallgattál.

Fröhlich András