Élő legendák
Gosztonyi
86. Hajó Magazin, 2002. szeptember

A ma 69 éves Gosztonyi András minden idők egyik legjobb magyar vitorlázója. Nyolcadik helyen végzett a kieli olimpián, volt Európa-bajnokságon hetedik, nyert districtet. Nyolc éven keresztül töltötte be az osztrák szövetségi kapitányi tisztet. Ez idő alatt nyert olimpiai ezüstérmet Wolfgang Mayerhoffer. Gosztonyi András nevét ma már nem ismerik. Hosszú évek után az idei Kékszalag versenyen indult újra, és harmadik helyen végzett a 70-es cirkálók mezőnyében. Gasztonyi András - olvasták az eredményhirdetéskor. Megsajdult a szívem. Ennek az embernek, aki olyan márka volt a magyar vitorlázásban, mint az autók között a Ferrari, nem tudják a nevét? Ekkor határoztam el, hogy megkeresem.

Gyermekkoromban, a hetvenes évek elején két név ragyogott megingathatatlanul a magyar vitorlázás egén. Gosztonyi Andrásé és Fináczy Györgyé. Ez a két név számomra lényegesen többet jelentett két embernél. Védjegyek voltak, a magyar vitorlássport védjegyei. Olyan emberek, akik valódi példaképek lehettek. Akikre lehetett számítani, és akiket nem lehetett megverni. Gasztonyi! Hallom az éles hangot, és könny csordul a szememből.
Szepezden az állomással szemben leszaladunk a töltésen, és megállunk a régi csónakház mellett. Látod, itt kezdtem vitorlázni 1941-ben - mutatja a "kikötőt". Gyorsan számolok. Az nem lehet. 41-ben? - kérdezek vissza. - Igen, válaszolja, akkor voltam nyolc éves. - Megint elképedek. Nyolc? Akkor az. ma 69! Csak bámulok.
- Az első hajómat a bátyám kapta. Vettek neki Bogláron egy gaffos, olyan 10 négyzetméter körüli hajót, állandóan merni kellett belőle a vizet. Tulajdonképpen ezzel vitorláztam egészen 1951-ig, amikor a körülmények úgy hozták, hogy a középiskolai tanulmányaimat félbe kellett szakítani, és felmentem lakatosinasnak a Balatonfüredi Hajógyárba. Kaptam egy O-jollét, a Tahitit, azzal kezdtem el először versenyezni. Mindig szerettem versenyezni. Akkor más világ volt, az ötvenes évek elejének szörnyű diktatúrája. Hogy valaki karriert fusson be, két út közül választhatott: Vagy nagyon jól kellett tanulnia, vagy nagyon jól kellett sportolnia. Én úgy gondoltam, hogy a vitorlázáson keresztül tudok kitörni. Ha nagyon nehezen is, de sikerült.
- Hogyan alakult ez a karrier? Nyolcéves korodban vitorláztál ezzel a gaffos hajóval, majd 1951-ben a Vasasba kerültél.
- A füredi hajógyárban dolgoztam és ezen keresztül a Vasasban kaptam hajót. Utána úgy alakult az életem, hogy vissza tudtam menni a középiskolába, és le tudtam rendesen érettségizni. A Vasasban megadatott, hogy az 1953-as Kékszalagon Kovács Béla bácsival együtt vitorlázhattam a Cherie nevű 25-ös jolléval. Rengeteget tanultam tőle. Nagyon érdekes egyénisége volt ő a magyar vitorlássportnak. Időnként dühkitörései voltak, ha valaki megelőzte őt üvöltött, hogy szakadjon le a vitorlája, meg dőljön össze az árboca. Ezzel együtt szakmailag kiváló vitorlázó volt, és nagyon sokat tanultam tőle. O-jolléztam, és korábban ő is versenyzett ebben az osztályban. Elvárta, hogy mindenki kiszolgálja: hiába voltam én egy másik hajón kormányos, magától értetődőnek tartotta, hogy a hajóját segítünk rendbe tenni. Ráadásul ezt nem mindig a legudvariasabb formában követelte meg. Nem szolgai okokból, de ezeket megcsináltam neki. Azt gondoltam, itt van egy nagy tudású ember, és én ezt a tudást megpróbáltam belőle kihúzni, akár azon az áron is, hogy alázatos módon segítettem neki. Azzal együtt nagyon szerettem, tudod, nem mindig azt szeretjük, aki a legjobban megérdemli, hogy szeressék. Érdekes modora volt: káromkodott, forgatta a sapkáját, de ezzel együtt nagyon tudott vitorlázni.
Aztán kaptam egy tbc-t, és kórházba kerültem. Jött 1956. A Honvéd és Dolesch Ivánék stílusa mindig tetszet. Oda át akartam menni. 1956-ban a Honvéd szakosztálya csonka lett, nagyon sokan elhagyták az országot elsősorban a jó vitorlázók, így akadt hely. Megkaptam a legrosszabb Csillaghajót, az Esthajnalt és nem mentem rosszul vele. Akkoriban 40-50 hajó indult, és benne tudtam lenni a 15-25-ben. Iván kihúzta a fenekem alól az Esthajnalt, és megkaptam a Göncölt. Ezzel a hajóval sikerült kicsit jobban mennem. Én sokkal többre becsülök egy olyan versenyzőt, aki egy adott mezőnyben mindig megcsinálja a helyét és úgy ér el eredményt, mint azt, aki szélsőségesen vitorlázik. Nagyra becsülöm, ha valaki tudja, hogy hol a helye a mezőnyben, és azt mindig hozni is tudja. Az én életemben is ez volt a helyzet. Iván bácsi átépíttette az Esthajnalt, a kieljét hátrébb rakta, és lekönnyítettük a vereteket stb. Az akkori versenyzőtársammal, Komlós Bélával szereltük fel a hajót. ő egy kétkezi ember volt és - nem egy irodalmi kifejezés - baromi sokat dolgozott a hajókon. Az összes fuxolást a drótköteleken mi csináltuk. Egyre feljebb kerültünk a ranglétrán. Új vitorlát azonban háromszoros magyar bajnokként valamikor hetvenben kaptam először.
- Mexikóra már aspiráltatok Holovits Gyurival, jól tudom?
- Igen, az volt a helyzet, hogy Béla után Zarka Rudival mentem. Hiába vitorláztam jól és nyertem meg a válogató versenyeket, nem kaptam útlevelet, még a Szovjetunióba se engedtek ki. Két évig tulajdonképpen hiába voltam elöl, nem kaptam útlevelet. Hogy aztán ki intézte el, ki segített vagy miért kaptam a végén mégis, nem tudom, mert legalább kétszáz olyan embernek szóltunk, akiről feltételeztük, hogy tud segíteni. Végül is 1965-ben vagy 1966-ban kaptam útlevelet. Az első utunk Lengyelországba vezetett, Tolnai Lacival mentünk ki.
- Ki volt akkor a legényed?
- Akkor már Holovits Gyuri.
- Vele mikor kerültél össze?
- Pontosan az évre nem emlékszem. Zarka Rudi elment Dominek Bélával hollandizni, és akkor Molnár Albin, aki akkor a szövetségnél dolgozott félállásban mondta, hogy van egy fiú, aki jó lenne manschaftnak. ő volt Holovits Gyuri, aki akkor már teljesen otthonosan mozgott a hajózásban, el tudott menni bármilyen szélben, de a versenyvitorlázásban járatlan volt. Amit nagyon becsülök benne, hogy úgy jött el hozzám legénységnek, hogy tudta, nekem nincs útlevelem. Aztán a gondviselés megsegített minket. Lengyelországba már vele utaztam, és aztán együtt mentünk egészen az 1972-es olimpiáig.
- Ezek szerint 1968-ra ti már élesen készültetek.
- Igen, csak hát oda Tolnai Lacit vitték el. Akkor még jobban vitorlázott. A válogatottban sokat versenyeztünk egymás ellen. Igazán akkor kerültünk elé, amikor az 1968-as olimpia után megkaptuk a hajóját, és nagyon jól mentünk vele.
- Milyen szélben voltál erős?
- Én a kis szeleket mindig gyűlöltem, de véres verejtékkel megtanultam, és a végén már kis szélben is sikerült jól menni. Történt egyszer, hogy a leebójánál John Albrekston ment közvetlenül mögöttünk, aki nagyon jó vitorlázónak számított: Csillaghajóban világ-, Tempestben olimpiai bajnok volt. Járt volna neki a belső hely, meg is akartam neki adni - egyes-kettes szél fújt -, amikor jött egy hullám, és a mi hajónkat megdobta, elé kerültünk tisztán. Vettük a bóját, ő közvetlen utánunk, a mi tükrünk és az ő hajóorra között nem volt több, mint egy arasz. Én még el tudtam menni a maradék szél végével, ő pedig ott maradt, és kb. 30 perccel később ért be mint mi. Nem vagyok olyan beképzelt, hogy azt mondjam, John Albrekstonra ráverek 30 percet egy célbefutóban. Egész egyszerűen arról volt szó, hogy a kártyák így voltak kiosztva. Mindig azt kell nézni, hogy az adott körülmények, az adott szélviszonyok között, az adott helyzetben a versenyző mit hozott ki, az dönti el, hogy milyen jó vitorlázó. A vitorlássport olyan, hogy adott esetben egy gyengébb is nyerhet egy szerencsés szélfordulóval.
- Hogyan értékeled az olimpiai nyolcadik helyet. Gondolsz néha rá?
- Igen. Eltökélt szándékunk volt, hogy az első hatba kerülünk, de ez nem sikerült.
- Reális célkitűzés volt?
- Meg lehetett volna csinálni. A fő probléma az volt, hogy - akik most nemzetközi versenyekre járnak, meg fogják érteni - a Balatonon más vitorlázni, mint a nyílt tengeren. A mi programunk úgy alakult, hogy egy évben egy, maximum két versenyt mehettünk a tengeren, de inkább egyet. Mire kezdtem belejönni, akkor vége lett a versenynek. Az eredményekből látszik, hogy az utolsó futamban másodikok lettünk, az elsőben pedig tizenötödikek, de úgy, hogy vittük a vége táblát hosszú ideig. Elfogott a pánik, és csak nagy nehezen tudtunk bejönni a tizenötödik helyre. Egy olimpián az a nehéz, hogy nincs sok versenyző, de mindenki nagyon jó: "harapnak" és rettenetes keményen megy a küzdelem.
Életem legnehezebb versenye az a kieli olimpia volt. Az utolsó futamban vezettünk Gyurival másfél körön keresztül. A második kreuz végén vert meg bennünket az olasz Flavio Scala. A többiek nem tudtak ránk jönni. A brazilok tartalék versenyzője azt mondta a parton, hogy nem tehettem semmit, az olasz sokkal gyorsabb volt. Nem csináltál hibát, egyszerűen csak sebességgel ment el. Ez azonban engem nem vigasztalt. Biztos, hogy a sebesség Isten ajándéka, de kőkeményen meg kell küzdeni érte. Nem mindegy, hogy valaki hogy kormányoz, hogy állítja a vitorlát. Ha azt mondom, hogy valaki gyors, az nem a leszólása, hanem a mélységes megbecsülése!
Amikor Ivánhoz kerültem, a versenyek után mindent leírtam, hogy mi hogy ment, milyen szél volt, hol rajtoltam, mit csináltam. Minden héten máshol versenyeztünk. Szombaton délután értünk le, és vasárnap volt egy futam. Hétfőtől szerdáig értékeltem ki, és gondolkoztam el a versenyről. Láttam magam előtt, mint egy színes filmet. Ezt végigjátszottam elalvás előtt, és végigtöprengtem, hogy hol mi volt jó vagy hol követtem el hibát. Tudtam, hogy a következő héten Siófokon lesz a verseny, akkor csütörtöktől szombatig arra koncentráltam. Hol szokott lenni Siófokon a pálya, ha északi szél van, és hol, ha keleti. Úgy mentem oda, hogy lelkileg nagyon fel voltam készülve.
- Külföldi versenyen ez hogy ment?
- Ott máshogy alakult. Német nyelvterületen nem volt gond, mert beszéltem a nyelvet. Próbáltam a helyi lokálmatadorokat megkörnyékezni, vagy a halászokkal elbeszélgettem. Igyekeztem magam ráhangolni. Néztük a nevezési listát. Kik a nagymenők? Azt tudom, hogy az olimpiára elképesztően nagy elszántsággal és akaraterővel mentünk.
- Gyuri ebben társad volt?
- Igen, maximálisan. Voltak köztünk nézeteltérések és feszültségek, de akkor leültünk, és az egészet átbeszéltük. ő is elmondta, mi tetszik neki, mi nem, meg én is. És akkor mindketten tudtuk kinek min kell változtatnia, kezet ráztunk, összeölelkeztünk, és azóta is a lehető legjobb barátok és társak vagyunk. Sokat köszönhetek neki. Ráhangolódott ő is. Azt szoktam mondani: fizikailag sokkal többet szenved a legénység, mint a kormányos, sokkal több vizet kap. A kormányoson a lelki és az idegi teher nagyon nagy. Gyuri nagyon jó társ volt, adta az információkat. Amikor annyira tele volt a hócipőm, hogy kiszálltam a hajóból, és otthagytam az egészet, ő leszerelt, összepakolt. Soha egy szót nem szólt, de előfordult az is, hogy ő bőrig ázott, és én nem engedtem, hogy bármit is csináljon, hanem elküldtem zuhanyozni. Nálunk soha nem volt téma, hogy ezt én csinálom azt meg te. Mindenki mindent csinált. Egyetlen egy dolog volt az én privilégiumom - hogy miért, nem tudom, ma is nevetek rajta -, a latnikat én dughattam csak be.
Kérdezted az elején, hogy miben látom az előnyömet, miben vagyok erős. Az én erősségem az volt, hogy nagyon kitartóan és erősen tudtam koncentrálni.
Gyurin kívül két embernek köszönhetek sokat. Dolesch Ivánnak, aki teljesen más szemléletet hozott ebbe az úri sportba. Hitt a munkában, és annak meg is volt az eredménye. A másik ember, akiről nem szabad megfeledkezni, Kutas Pista bácsi, aki tulajdonképpen politikai oldalról adta a támogatást. ő volt, aki az első Volvo motorokat, az Ecsel Csillaghajókat, az Abekingeket, a Finneket, az Elvström vitorlákat behozta. Nem ment olyan egyszerűen, mint ma: devizát kellett kérni rá, megfelelő párthelyeken keresztülverni, hogy adjanak erre pénzt, nem volt egyszerű dolog. Az olimpia előtt leült velem beszélgetni, és lelkileg úgy felkészített, hogy azt elmondani nem lehet. Elmondta, mit csináljak, hogy a magyar csapat vezetői hogy fognak viselkedni, mivel törődjek és mivel ne. Előre látott sok mindent, és én nagyon hálás vagyok neki. Nagyon értett az atlétikához, a focihoz és a teniszhez, de olyan általános dolgokat tudott mondani, ami nekem a vitorlázásban is segített: a lelki felépítés az összes sportban ugyanaz, úgyhogy nagyon sokat tudott segíteni.

Littkey
Fotó: dr. Szabó József,
Szamódy Zsolt